Állj meg, állj meg, mókuskerék! – II. rész

Baba-harmónia

Barra Mária

Barra Mária munkája és hobbija a kommunikáció. Harminchárom éve dolgozik a Magyar Rádióban, bemondóként kezdte, majd jött a Napközben, illetve a Mit üzen a Rádió? című műsor, amelynek a mai napig felelős szerkesztője. Főiskolán tanít, kutatásokat végez, hamarosan a szakma doktora lesz. Munkatársaival nyolc éve nyitotta meg beszéd- és kommunikációs iskoláját. A média jelenlegi állapota ellenére, töretlenül hiszi, hogy a szép beszéd – érték. Elsősorban civilek jelentkeznek hozzá, de jó néhány fiatal tévés is tanul nála. Legidősebb tanítványa egy hatvannyolc éves szemész volt, aki tudta, egy orvos hiteles fellépéséhez – a szakmai felkészültségén kívül – fontos, hogy a hangjával is képes legyen „gyógyítani”. Például meg tudja nyugtatni a beteget, vagy kellő tekintéllyel magyarázza el, mit tehetnek együtt a páciens egészségéért. Mária cégvezető, tanárnő és három gyermek édesanyja. Harmonikus, nyugodt egyéniség, egy különleges szenvedéllyel: babákat gyűjt.





– Ez egy 1910-ből származó baba Londonból, a Covent Garden piacáról – mutat a kollekció egyik darabjára. Franciaországban készítették, ajándékba kaphatta egy angol kislány, aki egészen nagymama koráig megőrizte. Az unokák imádták, fésülgették, öltöztették, kilakkozták a körmét. Az ócskás tíz fontra tartotta a bolhapiacon. A legjobb barátnőmmel voltam, megkértem, hogy próbálja megszerezni öt fontért, mert már csak ennyi pénzem van. Azért ő, mert ha én alkudozom, feljebb megy az ára, nekem látszana az arcomon, hogy akár tizenöt fontért is elvinném… Megvettük, azóta ez a baba a gyűjteményem egyik dísze. Aztán itt egy másik. Három évvel ezelőtt, karácsony napján mentem hazafelé, a Déli pályaudvar aluljárójában egy idős néninél láttam meg ezt a fiúbabát, amit négyszáz forintért akart eladni. Hosszas vita után feltornásztam az árat ötszáz forintra, annyira megesett a szívem rajta – látszott, hogy a karácsonyi vacsorára gyűjt. Elmesélte, hogy a – ma már felnőtt – lányának vette még régen, de most új ruhát, sapkát, zoknit varrt neki. Igyekszem különösen vigyázni erre a babára, megőrizni egy darabka gyerekkorát annak a kislánynak.

– Mi alapján kerülhet egy baba a gyűjteményébe?





– A története alapján. Amikor meglátok egyet, azonnal ismerem a múltját, hiszen ott lebeg körülötte. Vannak olyan tárgyak, amelyek melegséget sugároznak. Egy játékbabán ugyanígy lehet érezni, hogy szerette-e a tulajdonosa. Az első babáim után elkezdtem szakkönyveket bújni, beszéltem gyűjtőkkel – ez is sokat segít abban, hogy valódi értékre bukkanjak. Ha be van törve az orra egy babának, akkor tudom, hogy a családból valamelyik kislány nyilván leejtette, talán egy vita közben vagy egy örömhír hallatán. Ilyen kis fogyatékossággal még kedvesebb számomra. Persze megtisztogatom őket, kimosom a ruhájukat, ha nincs, varrok nekik.

– Csillog a szeme, amikor a babákról beszél.

–Szeretek rájuk nézni, gondolkozni az “életútjukon”. Nem véletlenül választunk bizonyos tárgyakat magunk köré, azokat keressük, amelyek harmóniát sugároznak, nyugodt légkört adnak az otthonunknak. Tudom, hogy a babáim egy-egy jó gyerekkor részei voltak. „Ők” is kommunikálnak, üzenetet hordoznak. Egy korszakot jellemeznek: látszik rajtuk a divat, rámutatnak a nehézségekre, a kor emberének gondolataira, vágyaira. Nagyon várom már, hogy a mai ”barbik” helyett visszajöjjenek ezek a harmóniát, melegséget sugárzó babák, amelyeket jó érzés kézbe venni, megölelni.

Mádai Szilvia

Borvilág

Mádai Szilvia több mint tíz éve foglalkozik a magyarországi mammográfiás emlőszűrés, illetve a mellrák komplex gyógyításának szervezésével, fejlesztésével. Életcéljának tekinti, hogy hazánkban egyrészt minél több nő felismerje ennek a vizsgálatnak a fontosságát, másrészt a legjobb minőségi szolgáltatást kapják. Mindent meg is tesz evégett – reggeltől estig dolgozik, bár – saját bevallása szerint – már közel sem annyit, mint tíz éve. Rájött, hogy – ugyan a munkamánia is egy remek állapot – az embernek szüksége van a kikapcsolódásra. Így manapság ügyvezető igazgatói teendői mellett, hetente minimum egy estét kizárólag az unokáival tölt, bionövényeket termeszt, és briddzsel tartja frissen az agyát. De legkedvesebb hobbija a borászat.

– Vettünk egy százötven éves présházat, háromszáz tőke szőlővel a Káli-medencében – meséli Szilvia. – Csakhogy a kis kertünk hamarosan kinőtte magát majdnem egyhektáros területté, és – sosem gondoltam, hogy a bor iránt valaha ilyen nagyfokú vonzalmat fogok érezni – a helyzet adott volt, lépni kellett: gondozni a szőlőt, szüretelni és így tovább. Elvégeztem két bortanfolyamot, hogy partnere legyek a borászoknak, hogy tudjak kérdezni a helyiektől. Új utak nyíltak meg előttem, sok új barátom lett, fölfedeztem a természetet, a vidéki emberek ősi bölcsességét. Azt hiszem, kölcsönösen hatunk egymásra. Ők eddig szeptember közepén szüretelték az olasz rizlinget, amit mi is termelünk, de egy ideje majdnem mindenki október közepe táján szüretel, velünk egyszerre. Vagy például óriási riadalmat jelentett, hogy másképp metsszük a szőlőt, mint a többiek. De kiderült, hogy ez egy kísérleti technika, amelyet épp most próbálnak ki a badacsonyiak is. Pedig én csak a világból, az irodalomból, az emberekkel való beszélgetésekből okulva gondoltam ki, hogy így is lehetne. Azóta bevált!

– A bor és a borivás szertartása új ritmust hozott az életembe. Nem kapkodom el az estéimet, nem intézzük el egy legyintéssel a vacsorát vagy a napvégi beszélgetéseket. Egy pohár bor mellett, szépen megterítve, zenét hallgatva töltjük az estéket. Ez előkészítést, gondoskodást igényel, de örömforrás a számomra, egyáltalán nem fáraszt. Megnyugtat és feltölt, jót tesz a lelkemnek és az egészségemnek is. Rendszeresen járok bortúrákra, borkóstolókra, ilyenkor nemcsak ízlelgetünk, hanem nagyokat kirándulunk, megismerjük az ország tájait, történelmét. Ha ott vagyok, a saját szőlőhegyünkre is mindennap felmászom, akárcsak a helyiek, akik hetven-nyolcvan évesen jönnek velem, makkegészségesen. Amint megengedhetem magamnak, hogy egy éjszakát ott töltsek, azonnal indulok is – csupán két óra az út. A fővárosi csúcsforgalomban is ülhetnék ennyit, viszont, ami engem ott fogad, az nem helyettesíthető semmivel. Állok az Öreg-hegy tetején, előttem az egész Káli-medence, a szinte érintetlen táj: ez olyan látvány, amit az ember nem tud eleget magába szívni. A nagyvárosban is felfrissülést nyújt, ha felidézhetem ezt az érzést. Ha kibontok egy üveg bort, egy korty elegendő, máris érzem a szőlő virágának illatát, a keserű mandula ízét, és mintha ott lennék, a hegyen, ahol a legjobban érzem magam. Tiszta gondolkodású emberek között, tiszta környezetben, ahol én csak tanulhatok – a természet és a szeretet hatalmáról.


A mérleg egyensúlya

– Ahhoz, hogy egy felelősségteljes munkát végző ember mindennap be tudjon menni a munkahelyére, és ott teljesíteni is tudjon, szüksége van a kikapcsolódásra – mondja dr. Somogyi Andrea pszichiáter. Ez egy olyan szabadidős tevékenység, amely egyrészt a feszültség levezetésére szolgál, másrészt önfeledt örömet ad. Egy hobbi a hétköznapitól eltérő gondolkodásra késztet, így nem csak egyoldalúan használjuk az agyunkat, a lelkünket. Ha folyamatosan a mérleg egyik oldalába pakolunk, akkor egyszer fel fog borulni. A munka és a család mellett kell lennie valami másnak, ami kiegyenlíti a terhelést, ami megteremti a valódi egyensúlyt az életünkben. Ezt a kikapcsolódási formát mindenkinek magának kell megtalálnia. Próbáljunk ki sok mindent, merjünk keresgélni! Végül rátalálunk arra, ami a leállítja a mi mókuskerekünket, amiben igazán feltöltődünk. A jó hobbi olyan, mint egy okos játék – feloldódunk, de tanulunk is általa.