Februárban hárman leszünk!

Két kismama egy műsorban, gondolom jókedvűen, de ahogy továbbolvasok, már nem mosolygok. „Juga Veronika leányanyaként vállalja a babát.” Leányanya? Milyen tragikus felhangú ez a szó! Eszembe jutnak a Zola-regények szerencsétlen nőalakjai… No, ekkor kezd érdekelni: vajon hogy érzi magát a leányanyának kikiáltott „Veronika-Kata”?

Kedvesen fogadnak a stúdióban, Veronikát percek alatt előkerítik. Nézem, ahogy siet felém a hosszú folyosón, és nevetnem kell. Egy kismamával fogok beszélgetni? Ugyan! Helyes gimnazista mosolyog rám: bájos, finom arc, nagy, csodálkozó szempár, aprócska, vékony termet.

– Ha bemennél a kislányom osztályába, vígan beülhetnél a tinik közé a padba – mondom, amikor letelepszünk a büfében.

– Pedig huszonhárom éves vagyok, ráadásul ez már az ötödik hónap, öt kilót híztam is – feleli komolyan.

– Hogy érzed magad?

– Remekül, meg egy kicsit furcsán. Mint egy lufi… – neveti el magát természetesen. – Képzeld el, itt állok a százötvenvalahány centimmel, közben azt mondja az orvos, hogy a gyerekem már most nagyobb, mint a kortársai! A múlt heti ultrahangos vizsgálaton ötvenkét milliméter volt a feje.

– Biztosan magas az apukája.

– Nagyon magas! Szerintem viccesen nézünk ki egymás mellett…





– Nem hiszem. Gondolj csak a társastáncosokra, mennyi szép pár áll nagyon magas férfiból és picike nőből! Eszembe jut rólad egy évfolyamtársam is, aki fogadalmat tett: csak olyan lányt vesz feleségül, aki átfér a kinyújtott karja alatt…

– Még nem próbáltuk ki, de én elférek a párom karja alatt…

– És ki ő?

– Valószínűleg tudod, hogy sok ostoba találgatás látott napvilágot. Eleinte rengeteg gratuláló levelet kaptam – jólesett! –, ám amikor az jelent meg, hogy leányanyaként várom a gyermekemet, furcsa, biztató levelek érkeztek. „Semmi baj, legyél erős, fogod bírni, más is nevelt már gyereket egyedül…” Én válaszoltam: köszönöm a kedvességet, az együttérzést, de a kisbabám szerető családban fog felnőni… Mindennek hatására megbeszéltem a párommal, hogy neked elmondom: ő is huszonéves – nem vált el, nincs még gyermeke, nem „csinált” belőlem leányanyát, hiszen több mint egy éve együtt élünk – a munkája a vendéglátóiparhoz köti, azaz civil. Nincs köze a sajtóhoz, a tévékhez, a színházakhoz. Semmiképpen sem akar szerepelni, nem akar fotózkodni, esze ágában sincs címlapra kerülni! Ő „csak” velem akar élni…

Veronikát kényezteti az élet, a sorozatbeli szerelmei is igen jóképűek. Gyuri alias Gyetván Csaba

– Nevet a szemed, ahogy róla beszélsz.

– Hogyne! Nagyon várjuk a babát! Mindig együtt megyünk vizsgálatokra, készítettünk már albumot is, egyelőre csak az ultrahangos felvételeket ragasztjuk bele… Megvannak a nevek! A lányneveket én, fiúneveket ő találta ki. Anna, Sára, Bence, Marci, Noel. Ezek közül fogunk választani februárban, amikor már hárman leszünk. Mindenki azt mondja, hogy vékony vagyok, de ha jól megnézel, akkor láthatod, hogy van már hasam, és érzem, a testem nem csak az én testem… Kezdetben még el-elfeledkeztem arról, hogy terhes vagyok. Rohantam, dolgoztam, sodort az élet. De most már lehetetlen, hiszen szüntelenül zaklat! Igenis zaklat, leginkább este hat-hét körül. Mondjuk, letelepszem, hogy megnézzem a Legyen ön is milliomos!-t, ő meg olyan ugrabugrálásba kezd, hogy csak rá tudok figyelni…

Ám akkor mindig megnyugszik, amikor a párom simogatja a pocakomat, és beszél hozzá. Az is megesett már, hogy hazaértem, mire a kedvesem köszönt a hasamnak, kicsit eldumálgatott vele, én meg csak vártam, hogy észrevegyen: helló, én is itt vagyok, csak pár centivel följebb!

Februárban hárman leszünk! – II. rész