A fa, aki boldog volt

Volt egyszer egy házaspár, született egy fiuk és egy kislányuk. Törekedtek egész életükben, gyarapodtak lassan, építettek egy házacskát. Amikor a gyerekek megnőttek, párt kerestek, és családot alapítottak maguk is. Igen ám, de hol lakjanak? A szülők elfelezték a jókora kertjüket, felét a lányuknak adták, azok egy év múlva oda építették a házukat. A fiú hozzápótolt egy szobát a szülői házhoz, ő meg abba költözött a feleségével. Itt is, ott is megszülettek az unokák, a nagymama meg a nagypapa hátrahúzódott a ház szoba-konyhájába, hogy a fiataloknak több helyük legyen. Éltek békességben.

Míg, majdhogynem egyszerre, meghalt a nagyapa és tragikus hirtelenséggel, fiatal feleséget és két árvát hagyva maga után, meghalt a fiú is. A nagymama elsiratta a fiát, meggyászolta a férjét, aztán tudva, hogy szükség van rá, talpra állt. Segített a menyének, segített a lányáéknak, éltek, nőttek az unokák, múltak az évek háborítatlan. Egészen addig, míg egy nap be nem kopogott a házba egy hivatalos ember. Kilakoltatási végzést hozott. A nagymamának. Aki első izgalmában el is felejtette, hogy valamikor régen, még a férje életében a kertjüket a lányukra íratták, a házukat meg a fiúkra. Ami bizony most már a menyéé meg az unokáké. Na, azok nem felejtették el. Ők diktálták a kilakoltatási papírt, menjen a nagymama, ahová akar, a ház az övék. Megfizették becsülettel a jog emberét, fogalmazza meg csak szépen. Nem is volt abban hiba: a nagymamának mennie kellett. El is ment. Összetörve, szégyenkezve, elbujdosott.

*

Eddig az igaz történet. Ami most jön, az már csak mese. Egy fiatal tanárnő, Sebők Judit találkozott ezzel az angol mesével, amikor még angolt tanuló gimnazista volt. Aztán valahogy szem elől vesztette, egészen addig, míg maga is tanár néni nem lett, s újra a kezébe nem került a történet. Ahogy régen gyerekként, most is hosszan elmélázott rajta. Lefordította, és elmesélte a tanítványainak. Bizony, jól tette. És köszönöm, hogy nekem is elküldte.

*

Volt egyszer egy fa, aki szeretett egy kisfiút. A kisfiú mindennap eljött hozzá játszani. Hintázott az ágain, szundikált az árnyékában, végignevette a nyarat.
Szerették egymást.
És a fa boldog volt.

Nemsokára felnőtt a fiú. Egy nap eljött a fához, és így szólt:

– Fa, meg kell, hogy vegyek valamit, tudsz adni egy kis pénzt?
– Nekem nincsen pénzem – mondta a fa –, de vannak szép piros almáim. Szedd le őket, vidd el a városba, add el, lesz belőle pénzed.
A fiú így is tett, és a fa boldog volt.

Nem sokkal ezután megint visszajött a fiú a fához:

– Most már férfi vagyok – mondta –, szükségem van egy házra, ami az otthonom lesz.
– Nem tudok neked házat adni – válaszolt a fa –, nekem az erdő az otthonom. De hatalmasak az ágaim, vágd le őket, szép házat építhetsz magadnak belőlük.
A fiú így tett és a fa boldog volt.

Telt-múlt az idő. Egyszer a fiú szomorúan tért vissza a fához.

– Az életem borúsra fordult – panaszolta. – Derűs helyére vágyom a világnak…
– Már semmim sincs, csak a törzsem – mondta a fa. – Vágd ki bátran, építs magadnak csónakot, hogy elhajózhass innen.
A fiú így tett és a fa boldog volt.

Sok év múltán tért vissza a fiú. Öreg volt már ő is, öreg volt a fa is. Nézte a fiút, aztán megszólalt:

– Sajnos, nem tudok segíteni neked, hiába kérsz bármit, már csak egy öreg tuskó vagyok. Ne haragudj rám…
– Kedves fa, most már kevéssel beérem. Csak egy csendes helyre vágyom, ahol megpihenhetek – suttogta a fiú fáradt mosollyal.
– Remélem, az öreg tuskó még megteszi. Bársony a fű körülöttem, gyere, fiú – mondta a fa –, ülj le, ülj csak le, és pihenj.

A fiú így tett, és a fa boldog volt.