Türelemjáték

A helyzet viszont annál inkább ismerős. De mennyire! Utcán, buszon, fogorvosi váróban, futballmeccsen – na, ez utóbbi helyszín egyre kevéssé valószínű. Tehát úgyszólván bárhol, bármikor találkozhat az ember bárkivel, aki fölöttébb ismerősnek tetszik, de ezzel véget is ér a tudomány, nem tudom, ki, nem tudom, hol, nem tudom, mikor, nem tudom, miért. Mert volt-nincs arcmemória.

De volt-e egyáltalán? Nem, ebben sem vagyok biztos. Már nincs. Nem maradt. Efelől semmi kétség. Lám, most is, ez a bizonyos szimpatikus negyvenes éppen mély levegőt vesz, hogy elmesélje, megoldódott-e az a bizonyos dolog. Közben jár az agyam, veszettül. Pontosabban, tőle telhetőleg veszettül. Lehet például egy régi kolléga egy régi munkahelyemről. Mindkettőből volt néhány. Nem lehet iskolatárs, túl fiatal hozzám képest. Lehet viszont tanítványom, kezdő pedagógus koromból. Egykori szomszéd a Dorottya utcából? Nem, akkor nem volna rokonszenves. Szerelem? Futó kaland? Sarki közért, pénztár? Vagy egyszerűen csak emlékeztet valakire? Ha igen, kire? Kolléga? Iskolatárs? Tanítvány? Szomszéd? Szerelem? Futó kaland? Közért, pénztár? Úristen, milyen kínos! De ez a régi trükk, ez talán beválik: “És az a bizonyos dolog megoldódott?”.

Mert ilyenkor a delikvens beszélni kezd. Adatok, helyszínek, személyek, események. És idő, főként idő. Arra, hogy a mozaikokból a képet összerakjam. Ha szerencsém van, megfejtem a rejtélyt. Hogy ki az illető, e kétségkívül ismerős ismeretlen.
Ezúttal is ez a türelemjáték zajlik, itt, az Oktogonon, a két sínpár által közrefogott közös járdaszigeten. A hölgy már mondja is, hiszen kinek ne volna története? Egy bizonyos dolog, amelynek meg kellett (volna) oldódnia.

– El sem tudod képzelni, mennyi zűröm volt még utána!

Tegez. Támpont, kétségtelen. Haladunk, kizárásos alapon. Az emberiség kisebb felével tegeződöm. És ha már itt tartunk: magyarul beszél, akcentus nélkül. Külföldiek sztornó. A férfiak is, természetesen.

– És mennyi ideig? – kérdem óvatosan.
– Ó, még nagyon sokáig.

Mélyen a szemembe néz. Jól látom a csipetnyi vádat a tekintetében? Akkor mégiscsak valami szerelemféle. Elhagytam? Rászedtem? Netán ő szedett rá, és soha nem tudja megbocsátani, hogy jó balekként engedtem?

– Na, igen… akkoriban…
– Hát ez az! Épp hogy csak elköltöztem a szüleimtől.
Újabb támpont. Nem volt árva gyerek.

– Apámra emlékszel. Őrjöngött.
Kész. Még egy ismeretlen! Az apja. És őrjöngött.
– Persze. Ő mindig nagyon karakán volt.
– Egy frászt. Soha! Otthon állandóan a szőnyeg alatt járkált. Most viszont, életében egyszer…
– Nincs rosszabb, mint amikor egy papucs a sarkára áll.

Hihetetlen, hogy szorult helyzetben micsoda frappáns képzavarokkal tudok előállni.

– És akkor a Dezső…
– Ja persze, ő nem maradhat ki semmiből! – csapok le erre a bizonyos Dezsőre.
– Na de épp az volt a baj, hogy nagyon is kimaradt! A disznó!

Befut egy villamos. Látom, mérlegel, fölszálljon-e. Aztán úgy dönt, marad. Ezalatt én összegzem az ismereteket: tegeződünk, nőnemű, fiatalabb nálam, magyar, nem árva gyerek, apja papucs, de félreismertem, mert egyszer az életben őrjöngött, és van ez a Dezső, aki ahelyett, hogy… szóval inkább kimaradt, amikor nagyon is benne kellett volna maradnia, s emiatt disznó lett, bár, fölteszem, már az lehetett előtte is. De mi az, amiben benne kellett volna maradnia?

– Mindig is mondtam… – próbálkozom.
Szemei villámokat szórnak:
– Mondtál ám, nem mondtál te semmit, Géza!
Álljon meg a menet! Legjobb tudomásom szerint András vagyok, nem Géza. Még a második keresztnevem sem az.

– Bocsánat, összetéveszt valakivel. – És mondom, hogy hívnak.
– Atyaisten! Ne haragudjon, kérem! – esdekel őszinte megbánással. – Csapnivaló az arcmemóriám!
– Semmi baj – vigasztalom, némi bizonytalan fölénnyel. – Adottság. Csókolom a kezét.

És fölpattanok az éppen esedékes villamosra. Csak két megálló után veszem észre, hogy rossz irányba indultam. Sebaj. Viszont versenyképes az arcmemóriám.