(… Küldöm a Marcibányi térre a társkereső kíváncsiaknak, ahol annyit nevettünk, a Csilibe, az “újságíró” fiataloknak, és a negyedikes gimnazistáknak Kőbányára, fölidézve, hogy milyen jókat kérdeztek. És a prágai magyaroknak, Zádor Margitkáéknak, akik hűségesen elzarándokoltak a Magyar Házba a lapról, az itthoni életről csevegni. Emlékeznek? A hétköznapok csodái valahogy mindenütt szóba kerültek. Hát ajánlom emlékező szeretettel az alább következő történetet.)
Volt nekem egy fejedelmi hálóingem. Tizenöt éves koromban azt én a nagymamámtól kaptam. Királyi darab volt, pedig tudják, hol vette? Az ócskapiacon.
Ott lehetett őt megtalálni minden szombaton és vasárnapon. A nagymamám ugyanis mániákus gyűjtögetőnek született. Mondtam is neki, ómama, olyan vagy, mint egy handlé! Rám nézett, leharapta a virslivéget és nevetett. Nagyon szerette a virslit. A bécsivirslit. Ropogós héjban, gyengén füstölve. Én meg a mititét szerettem. Azt a fűszeres kolbászkát, amiből ha Temesváron voltam, soha nem tudtam eleget enni. Ott sütötték a zsibvásár oldalába ragadt lacikonyhák parazsán.
Éltünk a tangón, mint Marci Hevesen. Ómama hét közben amit csak látott, mindent összeszedett. Rossz zseblámpát, régi pénzeket, rózsafüzért, szakadt csipketerítőt, öreg vekkert, vasaló belsejét. Szép rendben berakta a holmikat a kis vulkánfiber kofferjába, aztán szombaton meg vasárnap kivillamosozott a Gyárvárosba. Ott volt az ócskapiac. Helypénzt fizetett, ahogy dukál, lerakta a soron a bőröndjét, kinyitotta és körbenézett.
Amikor csak tehette, magával vitt engem is. Én meg mentem boldogan. Ott ültem vele a zsibpiacon, a tangón, ahogy ő nevezte, ültem a sarkamon és néztem, ahogy a szomszédunk, egy nagydarab kövér asszony óvatosan, mintha pelyhet csomagolna, széthajtott egy csodát. Egy pókhálófinomságú, batisztnál is vékonyabb, rafináltan hímzett, parányi aranylemezkékkel kivert hálóinget.
Na, ezt csak életiben egyszer vette föl a gazdája! nézett ómamára a kövér asszony és kacsintott, s én nyomban láttam, őrajta nem volt soha, nem viselhette egyszer sem. És ezzel a gondolattal egyidőben, heves vágy ébredt bennem a hálóing után.
Az enyém lett. Ómama kétszáz lejt kínált érte, annyiért nem adta a kövér asszony, végül öt márkában megegyeztek, meg még kapott ráadásnak egy levél kalmopyrint.
Az aradi vámvizsgálatnál csak attól féltem, nehogy kiemelje a vámos a bőröndömből és megkérdezze: Hát ezt honnan vette, drága? De nem volt semmi baj. Hazakerültünk. Itthon, a keresztanyám tükre előtt láttam meg magam benne. A bokámig ért. Olyan volt az érintése, mintha nem lett volna rajtam semmi. A pókhálófinom kelme a nyaknál, a kézelőknél, körben a váll vonalában ki sem látszott a díszítéstől. Gyönyörű volt. Vékony, nyúlánk alakra szabták, sokszor elgondoltam, vajon ki lehetett a viselője.
Egy finom monogramot találtam a bal mell fölötti részen: B. F. Eff. Eljátszottam nevekkel. Ki lehetett? Flóra, Felicia, Fanni… Hányszor elképzeltem azt a kecses barna lányt, mindig csak barnát, aki azon az egyetlen éjszakán magára öltötte.
Ez egy ritkaszép nászhálóing mondta sok évvel később néprajzos barátom, egyedül az első éjszakán viselhette az új asszony. Rámnézett. Múzeumban volna a helye…
Nem adtam. Kamaszkorukban sorra felpróbálták a lányaim, néztem őket gyönyörködve. Egyszer jókedvű társaság volt nálunk. Idegen vendégeket is hoztak, többek közt egy rokonszenves idős hölgyet, egy orvosnőt, aki, mint kiderült, Németországban élt, most költözött haza, Budapestre. Mindenféléről beszélgettünk. Nem tudom már minek az apropóján, amit sosem szoktam, mint néprajzi kuriózumot, megmutattam a hálóinget. Vendégünk, az idős hölgy sokáig nézte. Aztán az ölébe ejtette. Levette a szemüvegét, sápadt volt, csak suttogni tudott. Ez az édesanyám, Beiczer Friderika mennyegzői hálóinge. Szászrégenben viselte a nászéjszakáján ezerkilencszáztíz május tizedikén. Lepedő közt, selyempapírban őrizte…
Nem tudott tovább beszélni. Magához fogta a hálóinget és ölelte, ölelte, ölelte.
Nyeltem a könnyeimet és nem mertem megszólalni. Nem mondhattam meg, hogy egyszer, egyetlen egyszer rajtam volt az édesanyja hálóinge. Hogy is mondhattam volna.