Gyorsan le kell szögeznem: a jelenséget nem foghatjuk fel “magyar átokként. Ugyan! Amikor tavaly Rómában lakhattam egy ideig, meglepődve fedeztem fel olasz barátaim társaságában a “copfos harmincasokat. Azokat a fiúkat öltöny helyett farmerban jártak, hosszú hajukat copfba kötötték , akik már nem tartoztak a hamvas-fiatalok közé, de még mindig nappali tagozatos egyetemisták voltak. Néhányuk hetedik-nyolcadik éve végzett valamilyen szakot az olasz egyetemeken tőled függ, hány esztendőre van szükséged a sikeres vizsgákhoz! , a többiek a második, harmadik diplomájukért tanultak.
Ezzel-azzal pénzt is kerestek, de az életük “oszlopa az édesanyjuk (a családjuk) volt. Magyarul úgy mondhatnánk: nem engedték el a mama szoknyáját… Tanárnő-szomszédasszonyom, Carla büszke mosollyal jelentette ki: “Nálunk, olaszoknál az anya szent. Tisztelet és szeretet övezi! Én nem szomorkodom, hogy a tehetséges, harmincegy éves fiam ennyire ragaszkodik hozzám, és eszébe sem jut a nősülés. Az apja persze szekírozza szegényt.
Te mikor mentél férjhez? kérdeztem tőle, közben arra gondoltam, hogy nemigen szeretném, ha az anyósom hasonlítana e Carla-“mamma anyaoroszlánra.
Én? nevet hatalmasat Franco huszonkét éves volt, én húsz…
Rabságban nem tudok szaporodni…
Jót nevettem, és csak hazafelé, az Árpád híd közlekedési dugójában gurultam méregbe. A csudába! Azon nevetek, hogy mi, nők a lányaink éppúgy, mint anyáink vadul kapálózunk, hogy végre rabságba kerüljünk, miközben a férfiak a XXI. században is menekülnek a kötöttség elől? Semmi nem változott?
Persze, el kell ismernem, hogy néhány perc (óra?) múltán általában lefoszlott a fiúkról az álarc, és a többségük egyáltalán nem volt macsós, inkább töprengő és elégedetlen.
A mi generációnk azért is óvatos, mert a mai középkorúak nagyon rossz példát mutatnak szögezte le a műszaki egyetem utolsó éves hallgatója. A barátaim között alig akad olyan, akinek együtt maradtak a szülei. Az enyémek is elváltak, de hogyan! Borzalmas veszekedéseket, botrányokat éltünk át a húgaimmal. Ha olyan a házasság, amilyen az értelmiségi(!) szüleimé volt, akkor köszönöm, nem kérek belőle… És a lányokat sem értem. A többségük olyan, mintha nem társat, hanem egy vastag pénztárcát keresne. A mi egyetemünkön kevés a lány, én bulikon szoktam ismerkedni. De amikor kiderül, hogy a tanulás mellett dolgozom, ráadásul van még két testvérem, a legszebb lányok elpályáznak mellőlem. Ők márkás cuccokat viselő, nagy autóval villogó pasasokra vágynak. Egy barátnőm szerint nőgyűlölő vagyok. Nem igaz! Csak össze-vissza csajozok, mert rengeteg olyan lánnyal találkozom, akiket nem érdemes komolyan venni. Én nagyon későn fogok megnősülni (vagy inkább összeköltözni), mert olyan lány kell nekem, aki nemcsak jó nő, de tartalmas ember is.
Tagadhatatlan, hogy egyre több lány keres pénzes férjet, aki majd eltartja szögezi le dr. Valló Ágnes belgyógyász, mentálhigiénikus. Felesleges ítélkezni felettük, okosabb, ha megpróbáljuk felfedni az okokat. Tapasztalatom szerint a többségüket a jövőtől, az anyagi bizonytalanságtól való félelem vezérli. Úgy érzik, ha pénz van, akkor boldogság is van. Azt persze nem tudják, milyen sok asszonnyal találkozom a rendelőmben, akiknek sikerült pénzes férjre lelni, ám az életük csupa szorongás. Mert kiszolgáltatottak! Meggyőződésem szerint a lányok akkor döntenek bölcsen, ha tanulnak, ha önálló egzisztenciát teremtenek, és ennek biztonságában keresnek társat.
Miért nem nősülsz meg, édes fiam? – II. rész >>