Én és a jövõ – II. rész

Hulej Emese | 2003. December 31.

Csukd be a szemed, ugorj!







Renner Krisztina
Ha valaki új házat vett, új városba költözött, üzletet is nyitott, az ember azt gondolná róla, ennyi változás jó néhány évre elegendő neki. Renner Krisztina körül mégis minden a jövőről szól mostanában. Egyszer már olvashattak róla itt a lapban, kalapokat és szoknyákat készít, egyedi különös hangulatú, szép darabokat.

– Semmi sem kerek, semmi sem letisztult, de a jövőtől nem azt várom, hogy ezek megoldódjanak. Ha nem oldódnak meg, az is egyfajta megoldás, érted ugye? A lényeg, hogy megszűnt bennem az az állandó szorongás a kudarctól, legszívesebben cirkuszi akrobata lennék, akinek minden pillanatban el kell kapnia azt a bizonyos pontot. Ez az izgalmi állapot a nekem való. Ha mások élete is attól függ, hogy mit lépek, érthetően rögtön aggódóvá válok, ezért az, hogy családanya lettem, engem megváltoztatott. Bizonyos területen visszavetett, de ha nem lettem volna az, mindent azért tettem volna, hogy családanya lehessek. Ebben az évben nem néztem sem jobbra, se balra, se hátra, csak előre. Kizárólag az ösztöneimre bíztam magam. Vettünk egy házat Pomázon, és eldöntöttem, üzletet nyitok Szentendrén. Persze nem vagyok futóbolond, kértem tanácsot olyanoktól, akik értenek a dologhoz, de nem elfogultak velem. Mindenki azt mondja, a január és a február Szentendrén maga a halál, de én ezzel nem foglalkozom! Ha más haldoklik, én élni fogok. Ha más unatkozik a boltjában, én majd kávézgatok, rendesen megtanulok angolul, a gyerekem meg egy kis asztalnál ott tanul mellettem. Ha az ember nagyon el akar érni valamit, néha kénytelen csukott szemmel átugrani árkokat. Tudom, ez hazárd dolog, nem is bíztatok mást erre, de én most ezt gondolom, ezt teszem. Folyamatosan ki akarom próbálni magam, negyvenhat éves vagyok, most kihozhatom magamból, amit tudok, minden területen, öt év múlva talán már csak siránkozhatok, hogy miért nem próbáltam meg. Én nem akarok olyan nő lenni, akit el kell tartani. A lányaim, látom, örülnek ennek, és a férjem is olyannak lát, amilyen vagyok, és azt hiszem, imponál neki, amit lát.








Széplaki Kálmán és felesége, Kati
Ha kedd, akkor…


Néhány éve idős és beteg íróembert faggattak a tévében, azt kérdezte tőle a fiatal riporter, milyen érzés, hogy ilyen öregen és betegen már nemigen tervezhet előre. Az öregember figyelmesen nézett a fiúra, láthatóan latolgatta, mit is feleljen. Vannak terveim, mondta lassan, az ember természete az, hogy előre néz, amíg csak nézni tud.
Elég jó válasz volt…

– Ötvenhat évesen költöztünk Kazincbarcikáról Budapestre az egyetlen lányunk után, az unokák közelébe – mondja Széplaki Kálmán és felesége, Kati, akik bár elmúltak hatvan esztendősek tele vannak tervekkel. Közös erővel építettek egy hatalmas házat, amelyben külön lakrész jut nekik, a nászasszonyuknak és a fiataloknak. Költözés előtt nem sokat gondolkodtak, inkább utólag döbbentek rá, mire is vállalkoztak. Otthagyták a barátokat, ismerősöket, az otthonukat, ráadásul mind a ketten azon a környéken születtek. Öreg fát átültetni? – tanakodtak, de nem sokáig, mert az unokák közelében már idejük sem maradt gondolkodni. Szükség volt rájuk. Hozzák-viszik az unokákat, amennyire tudnak, besegítenek a házimunkába, a kert gondozásába. Teszik a dolgukat, és rendszeresen tervezgetik a jövőt.

– Nekem például az a legrövidebb távú tervem, hogy várom a jövő keddet – mondja nevetve Kati. – Akkor jelenik meg a kedvenc rejtvényújságom. Aznap nem főzök, nem vasalok, nem takarítok. A rejtvények szellemileg frissen tartanak, arról már nem is beszélek, hogy mennyi mindent nyertem: háztartási gépeket, álló tükröt, sőt még egy videokamerát is.
– Én viszont egy korábbi hobbimnak, az újságírásnak hódolok – veszi át a szót Kálmán. – Régen a gyári lapnak készítettem cikkeket, mióta nyugdíjas lettem és elköltöztünk, harminckilenc újságba írtam és írok, köztük tizennyolc kerületi lapba. A gyerekektől, hogy segítsék a munkámat, számítógépet is kaptam, és megtanultam azzal dolgozni. Már a felköltözéskor az volt a tervünk, hogy ahová egy nap alatt el lehet jutni Budapestről, oda el-elmegyünk. Jártunk már Esztergomban, Vácott, Szentendrén. A másik tervünk az, hogy minden évben egy hetet eltöltsünk valahol az országban, ahol még nem jártunk. Eddig Gyulán, Sopronban, a Velencei tónál nyaraltunk, jövő nyáron pedig az Őrséget szeretnénk felfedezni. Erdélybe vágyunk még nagyon, annyi szépet, jót olvastunk róla. Hátha… A legnagyobb vágyunk pedig az, hogy kettesben bejárjuk Olaszországot. Padovat, Firenzét, Velencét, Rómát! Persze ehhez sokáig kell gyűjtenünk a pénzt, vagy nyerni kellene a lottón.







Ferjancsik Domokos
2004 – olimpiai év!


Lassan kezdődik az esélylatolgatás, szóba kerülnek a sikersportágak, elsők közt biztos a vívás, azon belül pedig a fényes tradíciók okán a kardozók. Ha pedig a kardozóknál tartunk, akkor elsőként mindenki Ferjancsik Domokos nevét említi majd, aki jelenleg vezeti a világranglistát, idén megnyerte az összetett Világ Kupát.

– Hét évesen kezdtem vívni, és még gyerek voltam, amikor a szöuli olimpia kardcsapat döntőjének közvetítését hallgattam rádión. Akkor tudatosodott bennem, hogy hiszen ezt az egész ország hallgatja, mekkora dolog! Ha a nagy világversenyekre gondolok, a legnagyobb élmény a sydney-i olimpia volt, és nem csak azért, mert negyedik lettem, hanem mert láttam, éreztem az egésznek a különlegességét. Ha jól meggondoljuk egy olimpia nem is olyan nagy verseny, hiszen kevés az induló, és mégis! Érezni azt a súlyt mindenkin, látni, ahogy hatalmas álmok törnek össze percek alatt. Tíz-tizenkét vívó is van, aki esélyesnek számít, ám nincs javítási lehetőség, nagyon rövid idő alatt eldől minden. Furcsa, mert eddig mindig fölfelé kellett kapaszkodnom, de most azért kell dolgoznom, hogy amit idén elértem, azt tudjam nyújtani majd az olimpián is. Ez most teljesen új feladat nekem. Idén diplomát szereztem, megnősültem, elkezdtem dolgozni, a Vasas SC alelnöke vagyok. A munka fontos, sokat segít, így nem rágódom annyit egy-egy edzésen, vagy asszón, kiegyensúlyozza, ellenpontozza a dolgokat. Nem titok: én meg akarom nyerni az olimpiát, ezért megyek ki Athénba, ez a legfontosabb cél előttem, ezért teszek meg mindent.





Álmaim szakmája


“Jelenleg elsős gimnazista vagyok, angol és német nyelvi tagozatra járok, hiszen manapság elengedhetetlen, hogy az ember nyelveket beszéljen. A gimnázium után szeretnék továbbtanulni, de “álmaim szakmája” folyton változik; pillanatnyilag a belsőépítészet vonz. Ez egyelőre saját szobám rendszeres dekorálásában és átalakításában nyilvánul meg. Szeretném a világ érdekes helyeit bejárni, hiszen minden utazás alkalmával sok tapasztalatot és élményt lehet szerezni. Remélem, a mostani barátaim még sokáig megmaradnak, és mindig lesz egy állandó baráti társaságom, akikkel gyakran összejárunk. Idővel szeretnék férjet és gyerekeket – egy boldog, egészséges, összetartó családot –, de hogy ez milyen lesz, azt lehet a legkevésbé megjósolni.”

Makai Nóra (14)

Amíg élek, zenélek





“Terveim szerint, miután sikeresen elvégeztem a középiskolát, tovább tanulnék, de most még nem tudom milyen területen. Szeretnék minimum két nyelven, nyelvvizsgaszinten beszélni. Zenei tanulmányaimat (dobolok), ha lehet, nem hagynám abba. Ha nem is főállásban, de míg nem találok rendes munkát, a zenélésből keresném a pénzt. Mindeközben szeretném, ha lenne mellettem valaki, mint barátnő. A nyarakat a barátaimmal tölteném és zenélnék. Tizenkilenc-húsz évesen saját lakásba költöznék, minél hamarabb együtt élnék valakivel. Ekkor már szeretnék egy biztos megélhetést is, persze a zene mellett. 27-28 évesen már családot szeretnék. Feleséget, gyerekeket, hogy hányat (mármint gyereket), azon még nem gondolkodtam, de egyet biztos. És mostani (remélem nem túl naiv) elképzeléseim szerint így élném le az életem. Az idősebb éveimről nem gondolkodtam még. A zenélést, ameddig tudom, folytatom, remélem valamennyire elismernek majd, mint dobost. Én így képzelem.”

Mohai Dávid (15)
Exit mobile version