A szalagon, ahová beosztottak, a láncon érkező félig kész biciklik állapotát négy mozdulattal segítettem előbbre. Jobb kezemben egy fakalapáccsal három erőteljes ütést mértem a kormányt rögzítő csapra. Gyors váltás, mindkét kezem hüvelyk- és mutatóujjával becsavartam a sárhányó két oldalát rögzítő csavarokat, végül egy tizenhatos csavarkulccsal meghúztam egy külső gyűrűt a kormánytengelyen. A bicikli az olajos láncon elúszott előlem, s jött a következő. Zaj volt, nehéz szag, nyolc negyvenötkor tizenöt percre megállt a szalag, aki akart, reggelizett, kettőkor volt fájront. Szerettem Csepelre járni.
Ha harminc éve jönnél, majd nem szeretnél annyira nyomkodta a térdét Margit néni, és letekerte a fáslit a lábáról. Olyankor odaugrottunk a helyére, a rossznyelvek mondták is, nincs baj azzal a fáslival, másnak is van, mégse tekergeti munka közben. De hát rossznyelvek mindig vannak, és ma már tudom, nem ők számítanak. Akkoriban meg egyáltalában nem törődtem velük. Margit néninek hittem, akinek már reggel fájt és dagadt volt a térde, és a harmincadik évet állta végig a Kerékpárgyárban. Mondhattak nekem az akkori elvtársak és mondhatnak a maiak, amit csak akarnak. S amit nem szégyellnek.
Vagy tíz évig színházat is csináltunk Csepelen. Utcaszínházat a Csillagtelepen. Sírós-nevetős komédiát játszottunk a piacon, a játszótereken, a gyáróriás bejárata előtt. Lavórokkal, hokedlikkel felszerelkezve, keménykalapban, csíkos harisnyában, csörgős bohócsipkában. Az emberek tátották a szájukat, nevettek, s egész biztos, hogy otthon megemlegették, na, hallod, komédiások voltak a piacon! S biztos voltak olyanok is, akik arra gondoltak, amit a komédiások el akartak mesélni a tekintetes publikumnak, hogy hé, hogyan élünk, mi itt…?! S ha arra gondoltak, hát talán el is méláztak fölötte.
Amikor még nem fájt a derekam, s kétpárevezősben eveztem boldogan, evezősbálon is voltam Csepelen. A helyiek egyesületében, a Csepelben barátok lapátoltak, Pucu, Alkay Gyuri, és más jókötésű fiúk húztak a négyesben, és akkor még táncolni is szerettek, még a dobogós bajnokok is, nem tudom, ma hogy vannak ezzel az utódok.
Szóval, szerettem Csepelre járni. És most, nemrég, amikor egy szeles decemberi napon egy könyvesboltba hívtak mennyi kedves ember volt ott is , nosztalgiáztam. Elmentem a kettes villamossal a Boráros térig, ott felszálltam a hévre. Még kevesen voltak. Kint ólmos felhők. Az üléseken sötét színekbe öltözött emberek. Egy idős asszony, nem, nem hölgy, viseltes dzsekiben, cicanadrágban, ölében egy oldalt kilyuggatott papírdoboz. Macskát visz. Gondolom kiscicát, vékonyan, sírósan miákol. Szemben vele borvirágos arcú férfi. Bedugja az ujját a dobozba, játszik, cicceget. Az asszony kifelé fordul. Hagyja békén az állatot! szól rá.
Nem eszem meg! mondja a férfi, és kinéz az ablakon.
Ekkor fekete kabátos, vastag fehér pulóveres, magas fiú jelenik meg. Sapkája a homlokába húzva, szinte süt alóla a fekete szeme. Mosolyog, rámutat velem szemben az ülésre. Mosolygok én is, magam alá húzom a lábam, helyet csinálok. Leül. Mosolyog. Erős a nézése, de nem erőszakos. Visszanézek, mosolygok én is. Aztán muszáj elkapnom a szemem, jobbra nézek, balra nézek, vissza rá, még mindig ugyanúgy néz. Odahajolok.
Mondjon valamit, ilyen hosszan nem lehet szótlanul derülni…!
A mosolya ugyanaz, felém hajol.
O…. O…. hosszan, nehezen formálja a szavakat. O…. olyan biztonságos a szeme mondja.
Visszadől és néz nevető fényekkel a sapkája alól. Hallgatunk. Aztán kérdezek, ő bólogat, vagy a fejét rázza. És beszél is. Nehezen kezdi a mondatait. Néha hosszú másodpercekig erőlködik, hogy szó szülessen a gondolatból. Szépen beszél. Nézzük egymást mosolyogva. Eszembe jut egy kiváló pszichiáter, hipnózissal gyógyít. Mondom neki.
S… S… Sok mindent próbáltam már válaszolja derűsen.
A végállomástól elkísér a könyvesboltig. A mosoly ott ül kikezdhetetlenül az arcán. Amikor elköszön, a szavak megint késnek. Megrázza a fejét, búcsút int. Néhány méter után visszafordul. Mondaná, de nem megy. Állunk mind a ketten. Aztán megszólal.
Viszlát! mondja, és mosolyog.