Pletykálkodunk, tehát vagyunk – V. Kulcsár Ildikó írása

Szvetelszky Zsuzsanna

Gondoltátok volna, hogy jó néhány huszonéves diák a pletykából tett vizsgát az Eötvös Loránd Tudományegyetemen? Hallottatok már arról, hogy „pletykaügyben” a tudomány élvonalához tartozunk? Hiszen e glóbuszon csak három felsőoktatási intézményben – Kaliforniában, New Yorkban és a budapesti ELTE Média Tanszékén – foglakoznak e témával tantárgyként. Ráadásul a nemzetközileg is ismert oktató – a fiatal Szvetelszky Zsuzsanna – nemcsak azért ért a pletykához, mert évekig kutatta az emberek közötti kommunikáció e végtelenül fontos megnyilvánulását, hanem azért is, mert saját bevallása szerint már legalább húsz éve pletykálkodik…




Egy hivatásos pletykafészek bűvkörében

Amíg nem találkoztam Zsuzsával, abban a kellemes hamistudatban éltem, hogy egy csöppet sem vagyok pletykás. Tudok titkot tartani, senkinek sem keltem rossz hírét… Aztán addig beszélgettem az ELTE oktatójával, aki nagy sikerű könyvet írt a pletykáról, míg rájöttem: életem jelentős részét pletykálkodással töltöm. Ha lemegyünk abba a kedves Vas megyei faluba, ahol egy vénecske vályogházat mondhatunk a magunkénak, azonnal átvonulok a szomszédba. Hogy begyűjtsem a híreket! Ki kivel veszett össze, ki esett szerelembe, ki vár gyereket, volt-e említésre méltó balhé a faluban vagy a Szajki-tó partján… Amikor egy távoli diszkó fényét ufónak vélte a lakosság, és pizsamában, hálóingben lesték a furcsa égi jelenséget a házunk előtti dombon, nemcsak a peresztegiek, de a budapesti szerkesztőségem munkatársai is hahotáztak. Hoztam a hírt magammal. Arról már ne is beszéljek, hogy a barátnőim történetei sorra előkerülnek a cikkeimben! És uramisten, hogy vittem a híreket gyerekkoromban egyik szomszédtól a másikig! Varga néni odaégette a húst, az első emeleti Józsi bácsi későn ért haza, az Irén néni meg szörnyen kiabált… Szóval a pletykásságommal szembesülve, gondterhelten kérdeztem Zsuzsát: jó vagy rossz dolog a pletykálkodás?





– Se nem jó, se nem rossz, egyszerűen a kultúra része évezredek óta – felelte mosolyogva. –
A korábbi századokban életbevágó volt a pletykák ismerete. Tudni kellett, hogy pestisjárvány tört ki a környéken, tehát be kell zárni a városkaput, vagy jön az Aranyhorda, és elviszi a kereskedőket… Ma az emberi kapcsolatainkban játszik óriási szerepet! Akiket azonos pletykák érdekelnek, azok egy társaság, munkahely, szakma, baráti kör, lakóközösség tagjai, azok gyakorta összejönnek, és kitárgyalják (jó- vagy rosszindulattal) a többieket.

Magam – némi túlzással – azért fogtam neki a pletyka tudományos feldolgozásának, mert született pletykafészek vagyok. Ám amikor a férjem egy németországi egyetemen kapott állást, nem tudtam hódolni e szenvedélyemnek – kevés volt a nyelvtudásom –, tehát a fakanalam végére kötöttem a tollamat… Vagy főztem a gyerekeknek, vagy megszállottan írtam, és tanulmányoztam a szakirodalmat.

– Eszerint nem ítéled el a pletykát, sőt, nagyra tartod a közösségépítő szerepét. De mit szólnál, ha ez a körülöttünk sertepertélő pincér holnap azt terjesztené, hogy egy árva szót sem tudtál nekem felelni, nem is te írtad a könyvedet…
– Gonosznak tartanám a pincérünket, hiszen ő nem pletykálna, hanem rágalmazna. E két fogalmat nem szabad összekeverni! A pletykának mindig van valamiféle valóságalapja. Aki rágalmaz, az meg akarja alázni a másikat, viszont a pletykás nem gonosz. Ő csak mesél (vagy újabban ír a neten!), és élvezi a történet átadásának örömét.

– A férfiak által írt szentírásokban természetesen az asszonyokat róják meg a pletykálkodás miatt, Seneca egyenesen azt állítja, hogy egy asszony csak arról tud hallgatni, amiről nem tud – mondja Zsuzsa. – Pedig a férfiak legalább annyit pletykálnak, mint a nők. Ám míg mi áthívjuk a barátnőnket pletyizni, addig ők „diskurálnak”, „megvitatnak”, „eszmét cserélnek”… Közben ugyanaz történik, mint amikor két-három nő összejön! Legfeljebb ők rövidebben, kevésbé színesen pletykálkodnak. Ha egy nő elmeséli, hogy X-et azért ültették igazgatói székbe, mert valakinek a valakije, akkor kiszínezi, fordulatossá teszi a történetet. Egy férfi röviden megállapítja, hogy undorító az uram-bátyám stílus, majd példaként felhozza X-et, aki valakinek a valakijeként keres milliókat…

– A kolléganőd beszámolója eszembe juttatja, hogy harmincötféle pletykatípust különböztettem meg; az ágypletykától a gyógypletykáig, a szadista pletykától a tudományosig – jelenti ki Zsuzsa.

– Mi az a gyógypletyka?





– Ó, a legkevésbé kártékony! Ha valaki elsírja nekünk, hogy elhagyták, akkor mi felemlegetünk valakit, akit „még inkább elhagytak”, azt a barátnőnket is szóba hozzuk, akit ugyan nem hagytak el, de rabszolgaként gürcöl a zsarnok férje mellett.

– A tudományos pletykára jó példa az a tetszetős történet, miszerint azért nincs matematikai Nobel-díj, mert Nobel feleségét egy matematikus szöktette meg?

– Tökéletes! Jelzem, Nobel soha nem volt nős…

– Melyik pletykatípus a legveszélyesebb?

– Ha az 1960-as években élnénk, valószínűleg a szándékpletykákat emlegetném, amelyek bizonyos típusaiban, például a szadista pletykában tapintható az ártó szándék, de 2004-ben az ipari pletyka a legkárosabb.

Hogy mi az ipari pletyka? Ó, csak az a sok ostoba hír és álhír, ami iszonyatos mennyiségben zúdul ránk a bulvárlapokból és a televíziókból! És hogy miért nem tud az ELTE oktatója egyetlen jó szót sem vesztegetni a pletykaiparra? Mert veszélybe sodorja a természetes pletykát!

– Az emberek lassan többet foglalkoznak azzal, hogy X sztár (akit nem is ismernek!) – folytatja Zsuzsa -, vagy hogy milyenné alakította a frizuráját, és kinek az oldalán villog, mint azzal, hogy az unokahúguk megismerkedett egy csuda-fura palival, hogy a szomszéd felesége éjjel jár haza, és a legjobb barátjuk belehal a szerelmi bánatába. Tudod, mi a legnagyobb baj? Hogy sokan jóllaknak a mesterséges pletykákkal, közben leszoknak az beszélgetésről, a pletykálkodás öröméről! – jelenti ki Zsuzsa.