Nem alkuszom! – Endrei Judit az ötvenes nõk tüzérõl

Harmincnyolc évesen szülte első gyerekét, negyvenegy volt, amikor megjött a testvér is. Nemrég jelentette meg második könyvét. Szerinte ötvenes nőnek lenni jó. Folyamatosan tanul, alkalmazkodik, mert szereti a világot. Megalkudni viszont nem hajlandó. Ő Endrei Judit.

– Egy kicsi faluban születtem, Tiszatenyőn, Szolnok mellett – kezdi, amikor arra kérem, meséljen arról, honnan indult. – Csodálatos gyerekkorom volt. Bár a szüleim a “helyi elithez” tartoztak – édesanyám iskolaigazgató, édesapám tsz-főkönyvelő volt – mégiscsak a világtól elzárt helyen éltünk. Hetvennégyben Szentendrére költöztünk a szüleimmel, azóta itt élek.

– Hogy lett tévés?

– Szegeden jártam főiskolára, magyar-orosz szakra, amikor az Magyar Televízió elindította szegedi körzeti stúdióját. Hetvenhatban jelentkeztem, többünket fölhívtak Budapestre, hogy megnézzék, kik azok közülünk, akik alkalmasak a tévés munkára. Mai szóval castingot tartottak, amelyen én is részt vettem – először és utoljára. Kiválasztottak, és elkezdődött a munka.

– Így lett vidéki tévés, de hogy került a nagyok közé?

– Az akkori férjem is ott dolgozott a szegedi tévénél, ahol abban az időben két erőteljes klikk alakult ki. Egyikhez se csatlakoztunk, így aztán, ahogy ilyenkor megszokott, pillanatok alatt mindkét klikk minket kezdett utálni. Ekkor azt mondtam, hogy nem mindenáron fontos nekem ez az egész televíziózás, annyira meg főleg nem, hogy erre rámenjünk, tehát hagyjuk abba. Van rendes szakmám, majd tanítok. Ezt egészen komolyan is gondoltam, ám a pesti főnököm, Székely Györgyike közölte, hogy túl sokat fektettek már belém ahhoz, hogy csak úgy hagyjanak elszökni. Így kerültem föl Budapestre. Kezdetben bemondóként dolgoztam, de elég hamar hívtak más műsorokhoz is. Megjelentem az Ablakban, majd a Homokórában, az egyik hozta a másikat. Aztán jött a Hétvége, amelyet 1985 és 1987 között csináltunk Horvát Jancsival. Ennek köszönhetem, hogy az ország igazán megismerte az arcomat. Rengeteget dolgoztam, akkortájt biztos voltam benne, hogy a Magyar Televízióból megyek nyugdíjba, ősz hajú anyókaként.





– De nem így lett. Miért?

– Ma sincs egyértelmű válaszom erre a kérdésre. Amikor megszülettek a gyerekeim, sokan azt mondták, hogy képtelenség egy olyan helyzetben lévő, csúcsra járatott tévésnek, mint amilyen én voltam akkoriban, hónapokra kivenni magát a forgalomból. Azzal riogattak, hogy kettétörik a karrierem, elfelejtenek, stb.

– Elég későn szült először.

– Nóra lányomat harmincnyolc éves koromban szültem, ő most tizenkettő. Laura, a húga kilencéves.

– Miattuk ritkultak meg a tévés feladatai?

– A vészmadarak jóslataival ellentétben, jóval több munkám lett, mint bármikor azelőtt. Volt olyan hétvége, amikor reggel, délben és este is megjelentem a képernyőn. Érdekes módon 1996 körül minden megváltozott. Először vége lett a Leporellónak, kedvenc vasárnap délelőtti műsorunknak, aztán folytatódott ez a trend, és bár senki sem bántott, valahogy “kikoptak”, megszűntek alólam a műsorok. Nem vagyok egy bekopogtatós fajta, de a párom tanácsára – nehogy már ezen



múljon bármi is! – 1998-ban megkerestem néhány vezető beosztásban lévő munkatársamat, akikkel, ha nem is baráti, de jó kollegiális viszonyban voltunk. Mindannyian biztosítottak arról, hogy nagyon szeretnek, semmi bajuk sincs velem, de jelenleg nincs olyan feladat, amelyben részt vehetnék. Ekkor már világos volt, hogy nem megy tovább a szekér, de sokkal nehezebb lett volna kimondani, hogy vége, ha nem kapok épp akkor egy anyagilag meglehetősen előnyös ajánlatot, egy tisztítószereket gyártó cégtől. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bőgtem végig azt az éjszakát, amikor több mint húsz év után megfogalmaztam a felmondólevelemet a tévé akkori elnökének címezve, de a körülményekhez képest, még szerencsésnek is mondhatom magam. A reklámkampányban, mint minden másban is, az egykori eminens kislányhoz méltóan, teljes erővel vetettem részt, de így is túl sok időm, energiám maradt. Ekkor kérdezte meg egy ismerősöm, miért nem készítek könyvet. Addig eszembe sem jutott ilyesmi, de utólag bebizonyosodott, hogy “életmentő” ötlet volt. Szerettem csinálni, rengeteget olvastam, keresgéltem, bogarásztam. Azt is meg kellett tanulnom, hogyan kell támogatókat, pénzt szerezni valamihez. Közben egy év múlva létrehoztunk egy nagy gasztronómiai fesztivált itt, Szentendrén, tehát tudatosan lezártam a tévénél töltött időszakot, és elkezdtem valami mást, teljesen újat.