Sophie, Melanie, autizmus

“Anyukája mellett állt, érzelemmentes tekintetével a semmibe meredt. – emlékezik vissza Melanie. – Átnézett rajtam. Mindannyiunkon átnézett. Csak fizikailag volt jelen.

… Sophie… ízlelgetem a nevét … lesújtó kritikákat kapott a felnőttektől: beszédértése korlátozott, minimális intelligenciával rendelkezik, ennek következtében szellemileg súlyosan visszamaradott, ráadásul görcsös rohamai, autoagressziói és egyéb feltűnő viselkedésbeli megnyilvánulásai a pszichiátereket olyan feladat elé állították, melyet nem voltak képesek megoldani. Sophie-t nevelhetetlennek tekintették. …rendszeresen voltak epilepsziás görcsei. Gonosz lelkűnek tartották, néhányszor az “ördög” vagy “szörnyeteg” szavakat használták vele kapcsolatban. Sophie az I, A és O hangokat tudta kimondani – mindig csak ebben a sorrendben –, illetve a “ja” szót minden variációban. “Jo”, “já”, “jaahhh” – egyébként néma volt.”

Így kezdődik Melanie Bös beszámolója Sophie-ról, és így folytatódik: “A gyerekek a kertben játszottak a kollégáim és az én felügyeletem alatt. Egy fa alatt ültem, és védenceinket figyeltem, miközben egy dalt énekeltem. Sophie körbetáncolt engem, egyik lábáról másikra ugrált, karjaival legyezve. Rám szegezte tekintetét, miközben mosolygott. Némiképp kényelmetlenül éreztem magam. Úgy hallottam, hogy az autisták kerülik a tekintetkontaktust és a testi érintkezést, és nem tudtam, hogy Sophie miért nem teszi ezt. Még kevésbé tudtam, hogy mit tegyek én ebben a helyzetben. Nem akartam elüldözni, mivel úgy tűnt, most először vett észre engem. Hirtelen tágra nyitottam a szememet, és visszatartottam lélegzetemet, hogy ne mozogjak. Sophie ugyanis az ölemben ült, közvetlenül a szemembe nézett, és mosolygott. Elnémultam. Egy hang sem hagyta el a torkom. Sophie azonban megérintette az államat, és a-hangok segítségével eldúdolta az általam énekelt dal dallamát. “