Valahogy így mentem én is egy tél eleji délutánon, át a Liszt Ferenc téren, át a Király utcán, a Dob utcán a Madách tér felé.
Már sötét volt, gyéren égtek a lámpák. Az Írók Boltjában kedves társaságot hagytam ott, egy jókedvű, filozofikus hajlamú fotográfust, egy erdőjáró festőt és asztalost, koccintottunk is, mielőtt elváltunk, hát lehetett volna jó kedvem. De nem volt.
“Ó, sole mio! Szeretlek téged!
Ó légy a párom, amíg csak élek…
Az erős tenor puhán úszott bele a ködbe, meresztettem a szemem, hol gyalogolhat ez az elszánt énekes. Merthogy énekes lehet, efelől nem volt kétségem, érces, mégis lágy, kiművelt énekhang zengett a Klauzál tér sarkán.
“Ó sole mio! Szeretlek téged…
Nagyjából együtt értünk az árkádsorhoz. Ő belül dalolt, én kívül mentem.
Bravó! mondtam félhangosan, amikor rezegtetve kitartotta az utolsó dallamot, és csönd lett. A bravóra megállt, aztán felkiáltott:
Kezicsókolom!
Nagyjából ekkor értünk az árkád végéhez.
Kezicsókolom! mondta még egyszer lelkesülten az énekes, és elém lépett. Óvatosan a földre tette az aktatáskáját, hogy mind a két kezével megragadhassa a kezemet, és megcsókolja.
Hagyja csak mondtam ernyedten, mint a hölgyek Krúdy novelláiban , honnan tud ilyen szépen énekelni?
Kérem szépen, én a MÁV Szimfonikusoknál énekeltem, a kórusban. Vass Lajos is dirigált engem, kérem. A zene éltet, ha az nem lenne, kérem, hát mit érne az élet.
De hát maga olyan, mint egy hivatalnok. A hivatalnokok pedig nem szoktak az utcán énekelni. Méghozzá ilyen szépen.
Végignézett magán. Felöltő, sál, mögötte nyakkendő, hóna alatt néhány dosszié és az aktatáska.
Igen mondta felvillanyozódva , én egy hivatalnok vagyok. Az, kérem, hivatalnok lettem az összes diplomámmal. Tudja, mit csinálok, kérem? Reggeltől estig angolt tanítok, kérem. De hát mit tegyek? A harmincas években az apám havat lapátolt a diplomáival. Meg az ötvenes években is havat lapátolt a diplomáival. Ez egy ilyen lapátolós hely, kérem. Akkor legalább még volt hó!
Milyen jókedvű!
Kezicsókolom! Hát hogyne legyek jókedvű, amikor magácska csak úgy átszól, hogy “bravó. Igen, jókedvű vagyok. Meglátogattam a feleségemet a kórházban, gyógyul már, hála Istennek. Aztán bementem két sörre, és elfogott az éneklés vágya.
Hol lakik? kérdeztem, elfeledve Krúdy hősnőit.
Két kapuval odébb. Miért kérdi, virágszálam?
Akkor talán nem árt meg a két sörre egy korty pálinka mondtam, és elővettem a tenyérnyi butéliát, amelynek az alján még hagyott valamit a filozofikus kedvű fotográfus és a mátraalji festő és asztalos.
Egészségére!
Isten éltesse és adjon szép napokat! köszöntött az énekes, és az utolsó csöppet is kihörpintette a butéliából. Ejha sóhajtott föl , honnan való ez a nedű?
Ez bizony a regölyi Feri bácsi pincéjéből világosítottam fel, és készültem a búcsúzásra.
Szeretnék én is adni magácskának valamit. Most vettem vagy tíz kilót, a kórházban a feleségemnek, sőt, a két szobatársának is juttattam belőle.
Így szólt az énekes, és térdére fektetve, kinyitotta az aktatáskáját. Egy szép szál füstölt kolbászt vett ki belőle, úgy nyújtotta át, mint királyi ajándékot. Az is volt. Debrecen mellől való, fenséges füstölék.
Hát így cseréltem rosszkedvet jóra, ott az árkádok alatt. Köszönhetem a kalucsnis trubadúrnak. Mert képzeljék, az én énekes angoltanárom mindennek tetejében kalucsnit hordott.