Egyáltalán nem. Kíváncsi, hogy mi nem tetszik nekem a műsorukban?
Szívesen meghallgatom.
Gyors egymás utánban jönnek a történetek. Minél “vaskosabbak, annál jobb. Kemény, szaggatott ritmus, rövid mondatok, ha valaki hosszabban beszél, megszakítják. Egy mondatot kettőbe, négybe vágnak. Ha éppen nincs történés, akkor jön valami animáció, villódzás, bármi, nem hagynak időt, pihenést, se a szemnek, se az agynak, se a léleknek. Jönnek, csak jönnek a képek. Már nem is emlékszem, ki volt az első, ki a második. A maga Jánosára kíváncsi lettem. Kár, hogy torzóban maradt…
Gondolja, hogy én nem szeretnék egyórás dokumentumfilmet készíteni róla? Dehogynem szeretnék. De egy ilyen filmet jóval kevesebben néznének meg. Ezt igazolja a statisztika. A tv2-ben a Napló a legnézettebb műsor.
Olvastam erről. Hogy a nézőnek ma már olyan magas az ingerküszöbe, hogy félpercenként bombázni kell valamivel, hogy a képernyő előtt maradjon. De hát ez mégiscsak manipuláció. Nem így vagyunk kitalálva. Az is tudott, hogy ez a fajta képnyelv a felszínes, stresszes benyomást segíti, s hosszú távon tompítja az érzékelést, az idegrendszert.
Mégis, az a visszajelzés, hogy az ilyen rövidfilmek is elgondolkodtatnak néhány embert. János története is ilyen. Ennek a fiúnak mindene megvolt. Jóképű, a lányok kedvence, értelmes, diplomás, nyelvet beszélő, Amerikában dolgozik, sikeres. Egy pillanat az egész. Egy szabálytalanul előző autó. Most ennek a fiatal fiúnak annyi az életcélja, hogy a tehetetlen ötvennyolc-hatvan kilót, a testét föl tudja emelni. Hogy fölálljon. Forgatás után még sokat beszélgettünk. Amikor hazamentem, ez járt a fejemben. Két lábon járok, nem vagyok beteg, akik körülöttem élnek, egészségesek. Ezen gondolkodtam. Hogy milyen jó dolgunk van. Ha csak egy rámpát építtet valaki a film nyomán, ha másképp néznek az egészségesek a rokkant társaikra történt valami. Egy kollégám azt mondta, ő érzelmeket akar kiváltani a filmjeivel. Én gondolkodtatni szeretnék. Bár elismerem, a kettő sokszor együtt jár.
Nem lehet, hogy maga túlságosan racionalista?
Egyszer egy hatéves fehérvári kisfiú hazament az iskolából, és látja, hogy nincsenek a szekrényben az apu dolgai. Nincs ott a zakója, amelynek a zsebéből kilopta minden reggel a Donald-rágót… Lehet, hogy azóta bánok óvatosan az érzelmekkel. Bár most, amikor látom, hogy édesanyám az élete második felében éri el azt, amit szeretett volna: ötvenévesen diplomát szerzett, bekerült a környezetvédők közé, eljutott Párizsba, Firenzébe ezt nem lehet érzelmek nélkül tudomásul venni. Egyszer, nem is olyan régen, jött szemben velem a folyosón egy lány. Láttam a mozgásán, a tartásán, a mimikáján valamiféle alázatot és szerénységet. A szemén értelmet és még valamit, amit nem tudok megfogalmazni. Azt mondtam a barátomnak, te, ha ezt a lányt egyszer meg fogom csókolni, a feleségem lesz. És a legjobb úton haladunk, hogy ez így legyen.
Hol volt itt a ráció?
Akkor, ott sehol. Milyen érdekes, ha egy kabátot veszek, mérlegelek. Az életem legfontosabb döntését pedig egy irracionális érzésre alapozom. Valaki egyszer azt mondta nekem, szép dolog a szerelem, de nem szerelmes társat kell keresni, hanem szövetségest. De azt hiszem, vannak stációk. Előbb szerelmes az ember, hogy aztán szövetséges lehessen.
A fiatalember, akivel átbeszélgettünk egy kellemes, egy brüsszeli spenótlevessel koszorúzott délutánt, éveinket tekintve, leginkább a fiam lehetne. Amikor elváltunk, utánanéztem, és úgy éreztem, most már, ha rágondolok, az a dolgom, hogy szorítsak neki. Hogy a döntései segítsék az álmait; hogy a kompromisszumok, amelyeket köt, ne fedjék el a vágyait; hogy az igenek, igenek legyenek, s a nemek, nemek Azurák Csaba életében. Kívánom, hogy azt csinálhassa, amit szeret; hogy a ráció mellett, higgyen bátran az ösztöneinek, ahogy hisz a szerelemben is. Tetszett, amikor eljátszott a gondolattal, hogy ha úgy adódna, akár bortermelő gazda is lenne. Legfeljebb indulna a polgármester-választáson, s mindenképpen megalakítaná a helyi sakk-kört.
A beszélgetésünk végén azt mondta: Én kérdezni akarok. És a kérdéseimért felelősséget vállalok. A válaszokért már nem.
Kedves Csaba, azt hiszem, ebben téved. A válaszokért is felelősek vagyunk. Ezért nem mindegy, kiket szólítunk meg. Válogatni kell, és választani, hisz maga is ezt teszi. A Tolerancia-díja, a Vöröskereszt köszönete, és a többi elismerése erről szól. Emlékszik, ott, a spenótleves fölött Menzelt emlegettem. Hadd ajándékozzam meg egy gondolatával: “Talán nem is fontos olyannak ábrázolni a bennünket körülvevő világot, mint amilyen, az összes gonddal és fájdalommal egyetemben. Lehet, hogy hasznosabb és példamutatóbb olyannak láttatni, amilyen lehetne.
Örülök, hogy találkoztunk, kívánok minden jót, annak a fekete hajú szerencsi lánynak is, akinek a neve egymagában olyan szép, mint valami novella.
Szeretettel üdvözlöm:
Schäffer Erzsébet