Lássuk be, sokkal izgalmasabb sámándobok monoton gongszavára transzba esve “gyógyulni, vagy a “sugárzó dombon üldögélni, mint naponta háromszor bekapni egy kapszulát! Mi eshet jobban a fájdalmait alig tűrő betegnek, mint amikor az aranykezű mester elbeszélget vele, apróra kikérdezi minden porcikája felől, megdelejezi a fájó pontjait. Elmúlik minden gyötrelem, újjászületve mehet haza. Hogy közben az a tumor kisebb lett-e, ki tudja. Valaki foglalkozott vele, valaki azt mondta, hamarosan meggyógyul.
Gyógyítók és sarlatánok
Az orvosok a rendszerváltás után szembesültek először azzal, hogy az emberek csillapíthatatlanul vonzódnak a természetes módszerekhez. Az Egészségügyi Tudományos Tanács toleránsan reagált a jelenségre: 1991-es állásfoglalásában elismerte, hogy jogos az igény “a holisztikus megközelítést ígérő természetgyógyászatra, mert “nem minden betegségre van gyógyulást ígérő gyógyeljárásunk és gyógyszerünk, és a tudományos orvoslás sokhelyt óhatatlanul elszemélytelenedett. Az ETT javasolta, hogy a természetgyógyászat módszerei helyet kapjanak az orvosképzésben. “A tudományosan megalapozott orvoslás is a természetgyógyászatból nőtt ki. Ez az orvoslás sem mindig racionális, nem valamennyi eljárása hatékony bizonyítottan. A tradicionális természetgyógyászat sem feltétlenül irracionális, tudománytalan. Ugyanakkor leszögezi: “megkívánható, hogy a terápiás eredményeket mindkét oldalon tudományos módszerekkel bizonyítsák.
A következő években a “gyógyító piacon teljes káosz és túlkínálat uralkodott el, ezen a helyzeten kívánt úrrá lenni az egészségpolitika azzal, hogy 1997-ben megalkotta a természetgyógyászati tevékenységről szóló kormányrendeletet, és a hozzá kapcsolódó szabályozást. A zűrzavar mégsem lett kisebb. Meghatározták ugyan azokat a módszereket, amelyeket csak orvosi diploma birtokában lehet alkalmazni (ez jó), ugyanakkor – tekintet nélkül arra, mennyire bizonyítható a hatékonyságuk – egy sor eljárást legitimáltak azzal, hogy beemelték a jogszabályba. Egyúttal meghatározott oklevél megszerzéséhez kötötték a gyakorlásukat (ami szintén jó). Ettől aztán az emberek továbbra sem tudtak eligazodni a természetgyógyászati módszerek erdejében.
Épp erre való tekintettel kérte az orvosi egyetemek Rektori Konferenciája 1998-ban a Magyar Tudományos Akadémia Orvosi Osztályának állásfoglalását a természetgyógyászati módszerekről. A felkért ad hoc bizottság amelyben a természetgyógyászat képviselői is ott ültek olyannyira általános szintre emelte az állásfoglalását, hogy az akár kitérésként is értelmezhető.
Természetgyógyászat – káosz a “gyógypiacon” – II. rész >>