Hajadon generáció

Tényleg, miért is?

A mai harmincasok még reménykednek. Úttörő generáció az övék. Anyáik férjhez mentek rendben, a nővéreik is, de mi lesz velük? Vajon úgy végződnek az ő történeteik, ahogy a nekik szóló mai lányregények sejtetik, hogy ha késve is, de végül… vagy tényleg kimaradnak belőlük olyan fontos fejezetek, mint a „gyerekem van”, „családban élek”? Tudjuk, nagyon kevés gyerek születik, mi lesz, ha azok sem szülnek, akik lassan másra sem vágynak, csak erre?


Hol vannak a férfiak?

– Szerinted a magányos nők vagy a magányos férfiak vannak többen? – szegezte neki férfikollégáinak a kérdést Balog Piroska, a SOTE Magatartástudományi Intézetének kutató-pszichológusa, mielőtt találkoztunk.

– A férfiak! – vágták rá a megkérdezettek. Érdekes… Akkor mégis, hol vannak ezek a magányos férfiak, akik nyilván (sőt, bizonyíthatóan) ugyanúgy boldogságra vágynak, és akik nyilván alkalmasak lennének arra, hogy párra leljenek a magányos nőkben?
– A társat nem találó nők gondjairól sokkal többet hallunk, de vajon miért? – teszi fel a kérdést Piroska.– Azért, mert a nők könnyebben panaszkodnak arról, hogy egyedül vannak, könnyebben tudják szavakba önteni az érzelmeiket. Az ő lelkiállapotukat erősebben meghatározza a kapcsolatuk minősége. Vagyis, ha egy nő szenved az egyedülléttől, esetleg rossznak ítéli a párkapcsolatát, az számára betegítőbb, mintha a munkahelyén lennének problémái. Amikor ebben a témában kutattam, azt feltételeztem, hogy a férfiak esetében ez nyilván fordítva van. Nos, nem egyértelműek az eredmények! Tény, hogy egy férfi számára a kinti világban való sikeresség, az elismerés, a fizetés meghatározó a lelki állapotot tekintve, illetve megbetegítőbb, ha ezen a téren kudarcai vannak, de egyáltalán nem elhanyagolható a párjával való kapcsolata. Sőt! Csakhogy a férfiak nemhogy másnak nem beszélnek az egyedüllét nehézségeiről vagy a kapcsolati problémáikról – hiszen szeretnek sikeresnek mutatkozni –, de legtöbbször maguk előtt is rejtve maradnak a párkapcsolati kudarcaik. Nem tudatosul bennük, nem tudják megfogalmazni. Dolgoznak, sportolnak, gyakrabban nyúlnak a pohár után, vagy párhuzamos kapcsolatokba menekülnek. Ám ez a menekülés is betegít, csak másképpen, mondjuk, nem depresszió lesz a diagnózisuk, hanem magas vérnyomás vagy valamilyen szenvedélybetegség.

Balog Piroska

Szingli-ipar

Jó üzlet a magány, üzente Piroska egyik férfikollégája. Milyen igaza van! Aki szeret, akit szeretnek, az elégedett. De aki nem tudja érzelmekkel, emberi kapcsolatokkal kényeztetni magát, az kénytelen beérni olyan örömökkel, melyeket az orra elé tolnak. Tehát fogyaszt. Vesz egy új pulóvert, két szelet lazacot, önsegítő könyvet, mazsolás csokit, fitneszbérletet, valamit.
Ezért kényeztetik, erősítik meg a fiatal nőket magányukban, hiszen, aki magányos, az kiszolgáltatott, az befolyásolható, azt ki lehet használni, egész ipart építhetnek rá, nagy ravaszul derűvel, humorral öntve le mindazt, ami egyáltalán nem derűs és nem is vicces. Piroska szerint jó, ha a társra vágyó fiatal nők felismerik a szomorúságukat, és van kinek kiönteniük a szívüket, van kinek beszélniük róla.
– De ne álljanak meg itt! Merjenek változtatni, belekezdeni valami újba, megtanulni táncolni, lovagolni, énekelni, kezdjenek túrázni! És mindezt ne azért tegyék, „hátha most találkozom vele”! Meg kell találniuk önmagukban az örömre való képességet és meg kell őrizniük azt. Az pedig egy másodlagos előny, hogy egy jókedvű emberhez könnyebb csatlakozni, mint egy sírdogálóhoz…


Kényszerválasztás

S. Molnár Edit

– Az elmagányosodás egyik oka lehet, hogy tudomásul kell venni: egy mai fiatal lány, ha vinni akarja valamire, szabaddá kell tennie magát az iskolái befejezése után vagy tíz évre – mondja S. Molnár Edit családszociológus, aki szerint a munkaerőpiac követelményei arra a fiatal nőre is hatnak, akinek az értékrendjében a család az első. – Nagyon erős ez a kényszer. A tempó, a követelmények, a kiszolgáltatottság gátolják az emberi kapcsolatok kialakulását, könnyebb beleszokni, belesimulni, mint ellenállni neki. Az is igaz, hogy nálunk még mindig jobb a család és a házasság megítélése, mint más országokban – nyugtat meg S. Molnár Edit. – Azzal a kijelentéssel például, hogy „a házasság ma már elavult intézmény”, egy kutatás során a megkérdezettek kilencven százaléka nem értett egyet.

Az értékrend mégis változik, hiszen egy 2002-es vizsgálat adatai szerint a huszonöt év alatti nők 10 százaléka és a harminc év alatti férfiak közel 20 százaléka gyerek nélkül kívánja leélni az életét. Ez az arány nemrég még csak 1-3 százalék volt. Később a helyzet változik, nyilvánvalóan a harmincöt- harminckilenc éves nők körében a legnagyobb a gyermek utáni vágy.
Mi kell egy biztos családhoz, az emberi tényezőkön túl? Kiszámítható körülmények, biztonság. De nálunk a lakástámogatás, a családi pótlék, a családpolitikai intézkedések nem kormányzati ciklusokon átívelő biztos pontok, hanem szorongást generáló bizonytalanok.





Térjünk vissza kicsit az emberi tényezőkre! Gondolnánk-e, hogy a 16-24 éves fiatal nők közül ma minden másodiknak bűntudata van? De nem csak olyan kis elhanyagolható, amilyet fél tábla csoki bekebelezése után érez az ember (miért is kell éreznie?…), hanem tartósabb, mert nem képes megfelelni a szülei, a nagynénik, a barátja, a főnöke, az oktatói, a világ elvárásainak. Visszatérve a csokira: a lányok nyolcvan százaléka(!) túlsúlyosnak érzi magát, és elégedetlen a külsejével.

A helyzet komoly, de van miben reménykedni. Például abban, hogy azok a lányok, akik elolvassák ezt az írást, lehet, hogy úgy gondolják, generációjuk tagjainak csaknem fele pártában marad, ám magukat mégis a másik ötven százalékhoz sorolják. Legyen nekik igazuk!

Hajadon generáció – II. rész >>