Kubában csak szerelmes lehetsz!

Nem tudom megszámolni, hányan köszöntik, hányan mosolyognak felé, de azt jól látom, egy magas srác boldogan újságol neki valamit, mire Edina megpördül a tengelye körül. Aztán már kérdeznem sem kell…

– Azt mondta a kollégám, hogy megvan a vízum, mehetünk vissza Kubába! – jelenti ki olyan ragyogó arccal, mintha azt súgták volna a fülébe, hogy övé a lottó ötös. Lassan értem meg: számára az a hír, hogy két héten át újból érezheti a karibi napfény perzselő melegét, csodálhatja a tenger valószínűtlen kékjét, és találkozhat a kubai barátaival, többet ér mindennél. – Értsd meg, vissza kell mennem! Már négy hete vagyok itthon, de nem szűnik a varázs. Éjszakánként felébredek, felvillannak képek, arcok, mondatok, hiába dolgozom napi tizenhárom órát – hadarja lelkesen az egyébként ritka szépen beszélő, csöppet sem hadarós lány. Hallgatom a boldog előadást, és eszembe jut a reinkarnáció… Ha hinnék benne – de jó is lenne! –, most kézlegyintéssel intézném el Edina lelkesedését: az előző életében biztosan ott élt, és nagyon boldog lehetett… De mivel ez a hit nem adatott meg, egy idő után megjön a kérdező kedvem.





– Kubában óriási a szegénység, nem vetted észre, vagy ez sem zavart?

– Már hogyne vettem volna észre! – néz rám felháborodva. – Mi nem csak hírességekkel készítettünk riportot, egyszerű emberekkel is megismerkedtünk! Tudom, hogy az átlagkereset havi négyezer forintnak felel meg. Iszonyatosan kevés! Ennek ellenére állítom, ennyi boldog emberrel még soha nem találkoztam! Voltam családoknál, láttam, éreztem, hogy az otthonukban a szeretet, a jókedv az úr. Kinéztem az ablakon, és a szemben levő ház erkélyén megpillantottam öreganyót és öregapót… Fogták egymás kezét, és békésen szemlélték az utca forgatagát, egy másik erkélyen egymással szemben ültek öreganyóék, és kártyázgattak az alkonyi fényben. Gyönyörű volt, szívbe markoló! Előfordult, hogy hajnali négykor megéheztünk a szállodában, mire lementem az étterembe egy szendvicsért, valamiért… Nagydarab, fekete férfi volt a konyhán, aki azonnal készített hamburgert, majd jó fél órát beszélgettünk. Életről, halálról, szerelemről, rólam, róla, mindenről. Egy idő után felpattant az idős séf, és elővarázsolt valahonnan egy gyűrött virágcsokrot.





Azért adta nekem, mert én “kedves, szép, szeretnivaló lány vagyok”. Sírtam… Megérted? Megérted, hogy a kubai kedvesség, életszeretet és jókedv hatására átértékeltem azt az itthoni szemléletet, miszerint a pénz mindenható? Megérted, hogy a sok varázslatos élmény hatására gyakran gondoltam arra, hogy állj meg, idő?! Van egy kubai barátnőm – Pesten ismertem meg –, aki magyar fiúhoz ment feleségül. Elváltak – a részletek most érdektelenek –, és amikor megpillantottam őt a havannai repülőtéren, elállt a lélegzetem. A saját közegében olyan lett, mint egy pompás virág! Pesten is jobb fej volt az átlagosnál – ezért lettünk barátnők –, de Kubában az egész stábot megperzselte a temperamentumával (ő volt a tolmácsunk). Az érkezésemkor kijelentette, indul a kaland, meg fog változni az életed, és még álmodban is sírni fogsz! Igaza volt, olyan érzelmi pluszt kaptam, amitől megváltozott a gondolkodásmódom (talán az életem is…), és tényleg sírok néha éjszaka. A barátnőm boszorkány, és hogy járja a salsát!