Bántalmazott nõk, megfélemlített gyerekek

Mihalicz Csilla | 2004. Április 14.
Azért olyan bõ az asszony köténye, hogy abba sírja bele a bánatát – nagyanyáink nemzedéke ebben a szellemben nevelõdött.

Fenekünkön szűk nadrág, miniszoknya feszül, nincs többé hová sírnunk, pedig ma is volna mit. Magyarországon félmillió nő szenved el rendszeresen bántalmazást a férjétől, élettársától, az agresszorok többsége a gyermekét is rendszeresen veri. Azokban az országokban, amelyekben eltökélten megpróbálták visszaszorítani a családon belüli erőszakot, sikerrel jártak. Az elkövetők ugyanis nem indulataiknak parancsolni képtelen, beszámíthatatlan őrültek, hanem – többnyire maguk is az erőszak légkörében felnőtt – “normális” férjek, családapák, akik megszokták, hogy otthon büntetlenül garázdálkodhatnak. Ebben támogatást találtak a családon belüli erőszakot elfogadó közvélekedésben is. (Lásd: “Egy pofon még nem a világ”, “Asszony verve jó”.)


“Légy az enyém, bébi!”

A bántalmazót azzal is szokták mentegetni, hogy áldozata szereti (valaha szerette). Kétségtelen, hogy sok nő önként megy bele abba a kapcsolatba, amelyben egy idő után a kínok kínja lesz az osztályrésze. A lányok – különösen, ha önértékelési zavarokkal küzdenek – szeretik a dagadó izomzatú macsókat. Imponál nekik, hogy az álomtestű – istenem, kicsit érdes modorú – Adonisz azt mondja, szerelmes beléjük. Néhány hónap alatt elszigetelődnek a szüleiktől, szinte észre sem veszik, és már elmaradtak a barátnők (“azt akarom, hogy teljesen az enyém légy!”). Ha a munkahelyüket is feladják (“nincs szükség arra a pár forintra, majd én eltartalak, bébi!”), beáll a teljes társadalmi elszigetelődés állapota. Onnantól a férfi azt tesz velük, amit akar, főleg, ha megfogant a gyerek is, aki majd igen jó lesz arra, hogy sakkban lehessen tartani vele az ifjú anyát. Ha az Adonisz még kellően deviáns is, hosszú évekig eléldegélhet gyermeke(i) anyjából: csak gondoskodnia kell “ügyfélkörről”, akiktől az asszony – a megfelelő “szolgáltatások” fejében – megszerzi a sportautóra, játékteremre valót. Valóságos és eléggé szokványos történetet foglaltunk így össze. (Szilvi történetét elolvashatják az interneten a www.prostitucio.hu oldalon.)

Ezer oka lehet annak, hogy az agyonkínzott asszonyok a végsőkig hallgatnak: a szégyen, a reménytelenség, a kiszolgáltatottság, az információhiány. Szilvi például akkor hívta fel a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) Egyesület önkéntesét, amikor a férje/futtatója arra célzott, hogy a pici lányát majd ő szeretné bevezetni a szexuális élvezetek birodalmába. Egy másik asszony akkor kérte, hogy helyezzék el anyaotthonban, amikor a kislánya már nem volt hajlandó belépni abba a szobába, amelynek a falára odafröccsent az anyja vére.

– Azért kellett kormányzati lépéseket tenni, mert az erőszak erőszakot szül: a terror légkörében felnőtt gyerekek, követve a családi mintát, maguk is agresszorok, illetve potenciális áldozatok lesznek – hangsúlyozza Lévai Katalin, az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal minisztere. – A magánélet ugyan szent, de az államnak a gyengébb fél védelmére felhatalmazást kell kapnia. A két kulcskérdés: sikerül-e hatékonyan és tartósan megvédeni az áldozatot, ha segítséget kér, akár a bántalmazó távol tartásával, akár a nő (gyerekek) krízisotthonban való elhelyezésével. Illetve sikerül-e átvinni a társadalmi köztudatba, hogy nincs olyan ok, amely az erőszak alkalmazását elfogadhatóvá tenné.

Bántalmazott nők, megfélemlített gyerekek – II. rész >>
Exit mobile version