A lányomnak két anyukája van – II. rész

Hulej Emese | 2004. Április 28.

– Igen, az anyai biztonság különösen tárgya a manipulációknak.

– Emlékszem, amikor Anna született, befelé figyeltem, magamba. Sehova máshova. Nem volt szükségem se légzéstechnikára, se medencére, se simogatásra, se masszázsra. Semmire. Ott álltak az orvosok, jókedvűen beszélgettek, és ez megnyugtató volt. Ott állt a férjem is, és figyelt nagyon. Néha titokban belespriccelt egy kis vizet a számba az otthonról hozott hajzselés flakonból, amelyet hiába forráztunk ki, a zselé íze bennemaradt. Igen, figyeltem befelé, és nem volt szükségem semmire. Érzéstelenítésre sem, mert azt gondoltam, mindennek, ami történik, oka van, és úgy tudok a legtöbbet segíteni, ha elfogadom azt, amit a természet azért adott, hogy végig tudjam csinálni. Gyerekként lestünk mi meg kutyát is szülés közben, hogy csak úgy elfeküdt, és legfeljebb a szemén lehetett látni, hogy nincs könnyű dolga. Ő sem kívánkozott se a pocsolyába, se labdán egyensúlyozni. Talán furcsa ez a hasonlat, de én is ezt éreztem. Hogy megy magától minden, és én boldogan asszisztálok hozzá.

– Azt mondtad, a férjed ott volt melletted. Azóta is ott van és segít?

– Ó, nekem nagyon jó férjem van! Rengeteget segít minden időszakban. Már amikor itthon van, és nem éppen vidéken rendez. Nekünk, úgy látszik, így van egyensúlyban az életünk: túl jó volna, ha mindig együtt lennénk. De tényleg. Nekem ugyanis nem kell kikészítenem se az orrporszívót, se a reggelit, se a gyerek ruháit, mert ő mindent ugyanúgy megcsinál. Úgy mehetek el otthonról, mintha otthon maradtam volna. Beszéltük is egyszer, hogy olyan, mintha Annának két anyukája volna. Anna ezt meghallotta, és mert szereti összefoglalni a dolgokat, azt mondta az apjának: “Nekem két anyukám van.” “Két anyukád?” – kérdezte Zoli. “Hát ki a te anyukád?” “Például te” – felelte a gyerek. “És ki még?” “Hát az a lány.” “Milyen lány?” “Hát az Izabella!”

– Ilyen szépen beszél?

– Igen, mindent mond. Nagyon-nagyon sokat olvasunk neki, és nagyon-nagyon sokat énekeltünk. Most a diafilmvetítés korszakát éljük, amiről, tudom, megoszlanak a vélemények, de azt gondolom, olvasunk mi annyit a gyereknek, hogy néha kaphasson kész képeket is. Az internetről rendeljük a filmeket, ott látni a rajzokat is, azok alapján válogatunk. Nagyon boldogságos dolog ez, mert az esti alkudozások, könyörgések, az időhúzás egy csapásra eltűntek, marad az öröm.

– Szoktál azon gondolkodni, hogy lesz-e olyan szép gyerekkora a te gyerekednek, mint amilyen neked volt?

– Egyre inkább azt gondolom, hogy kellene tenni valamit, ha nem is falat, de legalább egy függönyt a jelen és a jövő közé… Az emberek túl sokat foglalkoznak azzal, mi lesz, és emiatt fontos dolgokról mondanak le a jelenben. Akkor támadnak a félelmek, ha olyan kérdésekkel foglalkozunk, amelyekre úgysem kaphatunk most választ. Hogy egészséges maradok-e, lesz-e pénzem, bírom-e erővel?

– De a jövőnek azért van szerepe az életünkben…

– Igen, mi például most elköltözünk egy kis városba, ahol lesz saját udvarunk, ahol nem kell attól félnem, hogy a gyerekem szögbe vagy kutyapiszokba lép, ahol nem úgy megyünk az utcán, hogy fogom a kapucniját, és félek, nehogy elüsse egy autó. Ahol nem azt érzem, hogy a ház mind a hat emeletén ugyanott van a hálószoba, és alszunk egymás hegyén-hátán. Ezt már nagyon nehezen viseltem. Amikor idejöttem Budapestre, megrémített ez a rengeteg ember, mindig azt éreztem, ha most szétpukkannék, mint egy buborék, senki sem venné észre. Aztán elkezdtek megismerni, köszöntek, és azt gondoltam, ezt a Jóisten küldte nekem, hogy elviseljem az itteni életet valahogy. De már így sem jó. Sosem akartam nagyvárosban élni, megpróbáltam tisztességgel, nem megy. Szeretem az előnyeit, de nem tudom elviselni a hátrányait. Úgyhogy mi most elmegyünk, és ez nagyon jó. Sokat várok ettől a változástól.

Exit mobile version