Mindig hordasz magadnál teát?
Ó, ennek története van. Gyerekkoromban, ha elutaztunk síelni, mindig csipkebogyóteát ittunk hibiszkusszal. Otthon a teraszon állt a hibiszkusz, annak gyűjtöttük a virágait, ősszel meg mentünk csipkebogyót szedni. Persze, annak a teának nem volt ilyen szép a színe, és a csipkebogyó apró szőrei is szúrták a torkunkat, de mi szerettük. Nemrég valahol teával kínáltak, belekortyoltam, és felkaptam a fejem. Mi ez? Nosztalgiaíze volt… Azóta cipelem magammal. És bizony, most kekszet fogok mártogatni bele, ami ugyan nem túl illendő, de én nagyon szeretem. Rosszalkodom kicsit. Erre mostanában szoktam rá.
A rosszalkodásra?
Igen. Néha, amikor összecsapnak a fejem felett a hullámok, például jövök haza, és tudom, hogy otthon vár a mosogatás, a porszívózás, meg a többi, szóval akkor odafent a domb tetején, ahonnan rálátni a Várra, megállok az autóval, és a napsütésben olvasok egy fél órát.
Gyakran csapnak össze a hullámok a fejed felett? Nem tudom, mennyire “családbarát munkahely egy tévésorozat.
Egy dolgot kell megszokni és elfogadni: azt, hogy nem tervezhetek előre. Pénteken megtudom, mikor dolgozom a jövő héten, és néha napokig nem kell bemennem, máskor reggeltől estig ott vagyok. Sajnos, általában alaposan el vagyok maradva mindennel, bár nem hiszem, hogy ezzel egyedül volnék. Egyetlen dolog van, ami soha nem okoz lelkiismeret-furdalást: ha a gyerekkel bölcsi után elcsábulunk a focipálya vagy a játszótér felé, és csak fél nyolcra érünk haza fáradtan, homokosan. Olyankor sosem érzem azt, hogy máshol kellene lennem.
Mennyi idős most Anna?
Két és fél éves. Furcsa, hogy a bölcsiben saját tapasztalatai vannak, meg saját kis helyzetei, amelyekben formálódik, olyan sebességgel, hogy mindig egy kicsit másképpen kapjuk vissza, mint ahogy odaadtuk.
Arra gondolsz, hogy kimaradsz a dolgaiból?
Az nem zavar, csak néha meg kell fejtenünk, hogy mi az, ami ragad rá, és mi az, ami ő maga. Sokszor azt hiszem, hogy most valami nagyon megváltozott, aztán másnap reggel látom a kis barátnőjét, és rájövök, dehogy, csak tegnap egész este Flóra volt a gyerekem Anna helyett.
Jó a bölcsődétek?
Isteni!!! Sok mindent csinálnak, vágnak, ragasztanak, de hagyják őket szabadon tapasztalni, ismerkedni, és ez fontos. Átlagos, normális helyet kerestem, talán, mert nekem annyira szép emlékeim vannak az én egyszerű kis falusi óvodámról. A nagynéném óvónő volt, én három hónapos koromtól óvodába jártam, a gyerekek engem tologattak az udvaron. Nem is tudtam később elszakadni az ovitól, mindig visszajártam. A nagynéném próbált feladatokat adni, így lettem meseolvasó, aztán a műsoraikat kísértem egy melódium nevű, borzasztó hangszeren.
Nem tűnsz szorongó, túlaggódó anyának.
Félelmetes, mennyire félnek az emberek attól, hogy valamit rosszul tesznek! De nem csoda, egyfolytában azt hallják, mi mindenben tévedhetnek. Túl okosak, túl sok mindenről tudnak. Az újság is azt írja, hogy tessék, itt van tizenkét dolog, amitől te jó anya vagy, és ha nem veszed meg a gyereknek a kókuszmatracot, hanem csak azt az egyszerűt, amilyen egyébként nekem meg neked is volt, hát akkor…! Minden, ami drága, elmondja magáról, miért jó. Akkor aztán sokan azt hiszik, hogy ami átlagos, hétköznapi, az rosszabb is. Ha itt kell cipőt vennem Budapesten, hihetetlenül rosszul érzem magam, rohangálok egész nap, aztán sikerélmény és cipő nélkül fáradtan jövök haza úgy, hogy közben egy cipőt sem láttam, amelyik tetszett volna. Érdekes módon, amíg Becsén éltem, az ottani két cipőbolt egyikében mindig volt egy pár olyan cipő, amelyiket kinéztem, amelyikre vágytam, és ha illő várakozás után megszereztem, akkor hatalmas örömet éreztem. Úgyhogy én már nagyon régen felvettem a harcot a manipulált világ ellen, és bár nem tartok ott, ahol szeretnék, de jó úton vagyok.