Ketten a kis generációból

Nem tudom, miért, de folyamatosan Bereményi sorai jutnak róluk eszembe. A “légy ma gyerek, és játssz megint velem”, az “arctalan évek”, és a “csak tíz év múlva ne ez a dal legyen.” Könnyű megfejteni, miért. Geszti Péter és Albert Györgyi, akikről tíz évvel ezelőtt még monogramjukról is tudta mindenki, kicsodák, az úgynevezett nagy generáció szellemiségét követik. A rendszerváltó értelmiség szómanje és szówomanje, mára kihátrált a médiavilágból. Györgyi vesztesnek, Péter győztesnek érzi magát.

Vesztes és győztes. Rendhagyó páros. Rendhagyó a páros interjú is. A forradalmár, lázadó Györgyi szavait vastag betűkkel szedtük, a kifinomultabb Péteréit dőlt betűkkel. Talán egybeolvasva kiderül, hol tart a mai kis generáció, a mai negyvenesek két markáns személyisége.

Kezdjük ott, hogy egyikük sem emlékszik rá, mikor, milyen körülmények között ismerkedtek össze. Tudtak egymásról, persze, hiszen mindketten központi szerepet játszottak a kilencvenes évek felpörgött, izgalmas rendszerváltó éveiben, a médiavilágban. Györgyi, mint újságíró színvonalas, egyedi interjúkkal indított, akkora már túl volt az első házasságán, Péter még független volt, a Rapülőkkel és az Ász című tévéműsorral tündökölt, mint a nagy “hadaribadarimagyari”, eszméletlen rajongótáborral. Alig múlt huszonnyolc, amikor megírta: “Elmúlsz húsz, és elmúlsz negyven, elmúlsz lassan, szépen és csendben.”

– Az ember néha ír olyan sorokat, melyek önbeteljesítőek lesznek. Ma már tudom, hogy jól kell gazdálkodni az életeddel, akkor is, ha sikeres vagy, ha már tényező vagy. Ráadásul ma már vannak bűneid, mert csatlakoztál értékekhez, anélkül, hogy tüntetni akartál volna vele. Már nem csak az a rövidnadrágos srác vagyok, aki jókat mond hangsebességgel. Már vigyázni kell velem, hiszen óhatatlanul ellenségeket is szereztem. Bizonyos értelemben tágultak, máshol szűkültek a terek. Ezt tudomásul veszem, de nem tudok változtatni az alapelven, hogy mindig azon a pályán játsszak, amelyiken én szeretnék.





– Péter korszerűbb ember, mint én, és neki van igaza. Noha ő engem a szuverenitásomért, a függetlenségem miatt irigyel. Forradalmi, lázadó típus vagyok, 1993-ban, a Magyar Rádió dicstelen évében magam álltam fel, nem vártam meg, míg több száz kollégámmal együtt kirúgnak. Péter sokkal rugalmasabb, ezért hatékonyabb is nálam, kifinomultabb eszközökkel éri el céljait. Én első generációs értelmiségi vagyok, ő második. Én külföldön nevelkedtem, mert szüleim diplomaták voltak, ő itt élt. Ő a saját édesapja kreativitását viszi tovább, aki dramaturg volt, én apám álmát váltom valóra, aki újságíró szeretett volna lenni. Az más kérdés, hogy ma milyen kondíciókkal tehetem. A kis generáció – ez is Péter kifejezése, az Első Emelet egyik lemezének címadó dala – szerintem lúzer. Én mindenképp vesztesnek érzem magam. Mert már nem értem, vagy, ha úgy tetszik, nem akarom érteni a mai érdekérvényesítés módszereit. Vágó István mondta az ominózus Oscar-közvetítésem után, ahol mertem helyesen kiejteni az angol neveket, amiért utána földbe döngölt a kritika, hogy nem volt azzal semmi baj, tíz évvel korábban jött, nem volt itt az ideje. Ma meg már nem érdekel a tévé. Talán, ha egy Larry King-show női változatára kapnék lehetőséget…