Hét perc

A szabályok: odabenn hét párkeresô lány vár, akikkel egymás után pontosan hét percig fogok beszélgetni. Ezalatt mindkettônkben kialakul az elsô benyomás, amit adminisztrálok a kis lapomra: ha tetszik, a mosolygó arcocskát karikázom be, ha nem, a szomorút. A végén a stáb összesíti az eredményeket, és ha valamelyik lánnyal „egymást karikáztuk be”, akkor elküldik mindkettônknek a másik valódi nevét, az e-mail címét és telefonszámát.

– Te is hülyén érzed magad? – kérdezi az Andor álnévre hallgató fiatalember, miközben az elôtérben várakozunk. Igenlô válaszom Andort rapidbarátommá teszi. Megbeszéljük, hogy manapság az embernek se ideje, se kedve bulikban ismerkedni. Hangzavarban, alvóidôben, ráadásul két italmeghívás után kiderülhet, hogy a hölgynek van barátja…

A tetthely igazán barátságos. Meleg színek, finom fabútorok. Hoppmesterünk egy rövid bevezetô után útjára is indítja furcsa kalandunkat, és elôre elmondja, mennyire utálni fogjuk, amikor a kis csöngô – mindig a legrosszabbkor – félbeszakítja az ismerkedést. Igaza van. A lányok kedvesek, intelligensek, aranyosak, és – mivel ôk is ismerkedni jöttek – nem „pattintanak le durván”, ami minden férfi rémálma. A hét perc pont elég arra, hogy ne legyen túl kínos, ha egy idô után beáll a csend (ez egyszer fordult elô), azonban arra is elég, hogy elkezdôdjön egy beszélgetés. Tizenöt perc elteltével kis termünk egy házibuli konyhájára emlékeztet. Oldottak vagyunk, nevetünk, és közben valóban ismerkedünk. Három hölgyet „ikszeltem be”, a stáb – ígéretéhez híven – még a hétvégén visszajelzett: szerencsém volt, ketten is szívesen folytatnák a megkezdett beszélgetést, nálam is van a telefonszámuk. Most már csak rajtunk áll, találkozunk-e – ezúttal legalább nyolc percre.