Mivel papája volt a legidősebb a hat gyerek közül, őt zavarták el leghamarabb dolgozni. Kamaszfejjel kondásnak állt. Novemberben egy szál gatyában, mezítláb terelte az állatokat
Ezt cipelte magával mindvégig. Attól volt többek között zseniális, hogy mindazt, amit átélt, amit rámért a sors, bele tudta sűríteni alakításaiba. Ma is “izzik a vászon, amikor megjelenik… Vajon tudta-e, hogy a lánya egészen kivételes nagyságrendű színésznő? Erről nem beszéltek. Egyébként féltette, imádta, kényeztette, mindent megtett érte, e téren azonban túlontúl szemérmes volt a kapcsolatuk. De látta például a Három nővérben. Ez egyike Ági parádés alakításainak, egyike azoknak, amelyek az előadást korszakossá tették. Talán akkor valamit megérezhetett? Mesélik, egyszer, amikor főiskolai tanára, Vámos László nagyon dicsérte Ágit, ő, a maga visszafogottságával csak annyit jegyzett meg: “Ződ még a lány! Ződ még!
Hirtelen csend támad. Ő kanalazza az üres kávéspoharát, én babrálok az üveggel. Hirtelen rám néz, végigmér, és elmosolyodik. Kérdezi, tudom-e, hogy milyen állatra hasonlítok? Sorolni kezdek néhányat, amire szeretnék: oroszlán, párduc, tigris de nemlegesen rázza a fejét. Aztán elmondja, de ezt inkább most nem osztanám meg. Viszont visszakérdezek: és te? Szerinted te milyen állathoz…? Arcát hirtelen átrendezi, szemét lelapítja, orrát felhúzza, ajkait kitágítja… Kínos, de nem jövök rá. Az egyik legnagyobb élő színésznő, világcsoda, mindent el tud hitetni, mindent el tud játszani, kivéve azt az állatot, amelyre, szerinte, hasonlít. Passz! Nem tudom! vallom be. Elárulja. Hát a víziló! Erre nem jöttem volna rá, sőt, igazán most sem értem, miért is. Sorolni kezdi. Mert takarékos a mozgásával, mert lusta, mert szeret dagonyázni, és barátságos… Ezek iránt vannak kétségeim. Különösen, ami az utóbbit illeti. Néhány hete, például, amikor felhívtam, nagyon keményen és érdesen utasított el. Előbb elcsodálkozik, aztán hozzáfűzi, hogy akkor nyilván valami szerelmi problémája lehetett. Otrombán vetődik fel a kérdés: mikor nem volt? Szerintem ő az, aki mindig szerelmes, akinek érzelmei, indulatai mindig magas hőfokon lobognak, és aki ilyen hevességgel, szenvedéllyel keresi a teljeset, a tökéleteset, annak időnként óhatatlanul csalódnia is kell…
A művészet lehet tökéletes, az élet olyan, amilyen. Legalábbis így érzem. Ő meg nem így érzi. Hevesen vitatkozunk, miközben reménytelenül elbeszélünk egymás mellett. Ő várja a boldogságot. Ő hiszi, hogy az egy létező, tartós állapot. Ő egyszer már átélte, abból a kapcsolatból született a gyereke. Ő meg van győződve, hogy kapcsolatai jórészt miatta futottak zátonyra: túlontúl kiadja, kiszolgáltatja magát, holott a férfiak harcolni szeretnek. Én nem látom be, miért is szeretnének harcolni, amikor úgyis mindig vesztenek? És nem hiszek a tartós boldogságban, sem az elszúrt kapcsolatokban, sem abban, hogy ő eleve vesztes lenne Olyannyira másként látunk, gondolunk mindent, hogy belátom: nem tudok én interjút készíteni Szirtes Ágival…