Hiszi, várja a boldogságot

Szirtes Ági

A kardigán alatt lila blúz, világoskék farmernadrág. Nagyot nevet, amikor meglát. Igen, idefelé a buszon segítettem leszedni valami kazánfélét, és fülig kormos lettem. – Maszatoska! Maszatoska! – incselkedik vihogva, miközben én csak topogok zavaromban. Még el sem kezdődött a beszélgetés és már tuti vesztő vagyok. Találunk egy lepusztult, füstös presszót, megállapítjuk, hogy éppen megfelel számunkra a beszélgetésre. Bemegyünk. Bűz, zaj. Na, ugye, keresve sem lelhetnénk rosszabbat. Egész lényében van valami belülről fakadó póztalanság, tisztaság, egyszerűség, amely kivet magából minden talmit, bóvlit, csicsásat. Természetesség, amely együtt jár kemény tartással, lényegiség, amelyből sugárzik a méltóság, gyermekiség, amellyel összeegyeztethetetlen az álság. Van egy üres asztal az ablaknál, rögtön odainvitál. Pillanatok alatt elrendezi a helyet: engem beültet a sarokba, ő pedig közvetlenül mellém húzza a székét. Még kicsit meg is lep a közelség, de kiderül, hogy mindez csak azért, mert onnan lát ki leginkább az utcára. Mohó tekintettel figyel kifelé. Mi a csudát bámulhat? Mi olyan történhet az esős, szürke, lehangolt utcán? Jön majd egy tűznyelő? Pavarotti elénekli Kalaf áriáját? Vagy elefántcsorda fog átcsörtetni az egyik oldalról a másikra?

Végighallgat, aztán elmagyarázza, hogy ezeknél sokkal érdekesebb dolgok történnek. Emberek jönnek-mennek, ballagnak, sietnek, császkálnak, rohannak, bámészkodnak. Honnan jönnek, hova mennek? Kik ők, mik ők? Csodálkozom, hogy egy ennyire energikus ember, vagy legalábbis amilyennek én vélem őt, ilyen szenvedélyesen legyen szemlélődő. Persze, végül is, miért is csodálkozom? Szerintem legszívesebben üvegfalú házban lakna, hogy mindent láthasson, ami a világban történik, és abból minél többet magába szívhasson. Így viszont, hogy ez mégsem lehetséges, rengeteg ablakot csináltatott a házára. Hogy bárki arrajáró beláthat? Ugyan, kit érdekel! A lényeg az, hogy ő kilásson. Azt csudamód élvezi, és rengeteget tanul belőle. Innen egy pillantást les el, onnan egy gesztust, amattól egy fintort, és lehet, hogy a következő szerepébe pont ez kell majd.

Szirtes Ádám

Keresi is ezeket a különös helyzeteket? Vagy azok találják meg őt? Persze, gondolom, neki, aki mégiscsak híres színésznő, nehezebb kívülállóként szemlélődni, hiszen nyilván sokan felismerik. Ő viszont állítja, hogy nemigen szokták felismerni, akkor is inkább az idősebbek, akik még a papáját, Szirtes Ádámot is ismerték. És mondják is mindig, hogy mennyire szerették őt. Ez nagyon jó érzés… Igen, a papáját mindenki szerette. Áradó emberségét, izzó szenvedélyességét, megbocsátó jóságosságát, azt az átlényegült eszköztelenséget, amely csupán néhány kiválasztott sajátja. Én egyszer láttam. Ült éppen a Katona József Színház társalgójának egyik sarkában, keverte a kávét, és a próbaszünetben bezúduló – akkor még – ifjú színészek, Andorai, Cserhalmi, Eperjes mind valami elbűvölt áhítattal köszöntek neki. Nem is ült senki a környékére, annyira tisztelték a szuverenitását. Ő csak kevergette a kávét, mégis minden róla szólt. Elmesélem neki, de csak néz ki az ablakon. Aztán arról habogok, hogy miért beszélünk múlt időben a halottainkról. Miért mondjuk azt, hogy szerettem, meg szerettük. Hiszen érzelmeink velük szemben semmit sem változtak. Attól, mert nincsenek itt, éppen úgy szerethetjük és szeretjük is őket…

Elkapom pillantását. Egészen különös, mintha valahonnan máshonnan nézne. Halkan fűzi hozzá, hogy sokszor érzi úgy, mintha papája éppen úgy vele lenne, és érzi, hogy egyszer majd, valamikor, valahol megint találkoznak, és nagyokat fognak bolondozni… Mint egykor… A fényképeivel már békében együtt tud élni, de ha filmen meglátja, az még mindig nagyon mélyen megrázza.