„Négyszeres gyilkos vagyok”

Polónyi Gyöngyi: Ha nem ment jól, akkor azért nem kellett a gyerek, hogy ott lehessek a színházban. Ha jól ment, akkor azért, mert most nincs rá idő.

– Hogy mi szerint döntöttem akkor? A szerint, hogy mi volt éppen a fontos. A színház volt az, mindenek előtt. Kétszer védekezés mellett maradtam terhes, a legelején viszont abszolút tudatlanságból és felelőtlenségből, csupán ráhagyatkoztam a sorsra… Egyszerűen így éltem és gondolkodtam. Az első műtétnél sokkal inkább a testi megpróbáltatás jelentette a traumát, érzelmileg alig érintett meg az egész. Ezért jöhetett könnyen a második, és az összes többi, úgy, hogy nem szólalt meg a lelkiismeretem. Most már tudom, hogy minden egyes „beavatkozás” után sérült a lelkem. Akkor merült fel bennem először, mit is jelent az abortusz, amikor harminchárom évesen a már nagyon is akart és vágyott babát elvetéltem. Szörnyű volt, de még akkor is csak egy olyan „előzményként” fogtam fel a korábbi műtéteket, amelyeknek fizikai következményeként el kellett veszítenem a gyerekemet.

Aztán a következőt, bár nagyon keservesen, de kihordtam, és egészségesen meg is szültem. Ahogy előtte sem, utána sem gondolkodtam én az abortuszkérdésről, nem foglaltam állást sem mellette, sem ellene, egyszerűen éltem tovább a saját elképzeléseim szerint. Sok-sok év múlva azonban történt egy óriási fordulat az életemben: megismertem az Úr Jézust. Addigra a sorozatos rossz döntések, és az egész életvitelem hozadékaként tele voltam kudarcokkal. Amikor elkezdtem templomba járni, nemcsak az vált nyilvánvalóvá számomra, hogy amit elkövettem, gyilkosság volt, hanem, hogy a kérdés az: a testem az enyém-e, és azt csinálhatok-e vele, amit akarok. Vagy pedig elfogadom, hogy létezik a teremtő Isten, akinek megvan a terve az emberi élettel. Ő adta, és csak Ő veheti el.

Kép a falon

A Családvédelmi Szolgálat irodájának falán lévő kép hat-hét hetes embriót ábrázol. A felvétel vákuumos eljárással végzett abortusz után készült, amikor a magzatot szinte érintetlenül, épségben távolították el az anyaméhből. A plakátra nem hívják fel a figyelmet, csak úgy ott van a falon. Sokan észreveszik, van, aki elejt egy könnycseppet, más leteszi a tollat, és kimegy, magában mormolva: ez már kegyetlenség!