Ne féltsetek!

Én is felhúztam a képzeletbeli lábszárvédőt, és ugrásra készen, megfeszült inakkal ültem le beszélgetni a tiszadobi vadóccal. És – láss csodát – egy vagány, szabad szájú, de őszinte, érzékeny és kedves lány fogadott. Pedig akkor még nem is tudtuk, hogy ő lesz a Nők Lapja “Sztár lett!” díjasa.

– Mi történik veled, amikor énekelsz?

– Hát… Nem is tudom. Teljesen kifordulok magamból. Magam is megdöbbenek azon, amit a színpadon művelek. Valahogy… belülről jön minden.

– Mi szeretsz jobban? A lírai vagy a keményebb számokat?

– Az olyan popzenét, ami egyben rockos is. Például Pinket. A koncertjére is elmentem, és szerencsére elég jó helyem volt, közelről láthattam, ahogy énekel, ahogy mozog. Sok közös vonás van bennünk. Ugyanolyan őrült vagyok, mint ő. Talán még őrültebb. Vágyom egy hasonló show-ra, mint az övé.

– Mi volt a különleges ebben a lányban?

– Nem csak jó hangja volt, de amikor énekelt, “beletette” a szívét-lelkét. Ha Pinkre nézek, a szabadság jut az eszembe. És remélem, ha Magyarországon Oláh Ibolyára néznek, ugyanúgy a szabadság jut az emberek eszébe. Pink egyszerű, szókimondó lány. Néha megrugdos egy-két újságírót… Mondom, sok a közös bennünk.

– Hallottam egy-két dolgot.

– Én is gyakran összeveszem az újságírókkal és a fotósokkal. Kimondom azokat a dolgokat, amiket ki kell: mert úgy helyes. Lehet, hogy többször megütöm a bokám, de szabad országban élek. Szabadon. Nem szeretem, ha megmondják, mikor kell mosolyognom, vagy hogy mikor kell ezt meg azt mondanom.





– Nem is próbálod megzabolázni ezt az őrületet?

– Tetszik az embereknek. Ha nem tetszene nekik, nem szeretnének. Néha azt veszem észre, hogy a színpadról azt csinálok a közönséggel, amit akarok. Abszolút vevők rám. És ez k… jó! Persze, olyan is van, hogy vadidegen emberek arra intenek, hogy változtassak a nyers modoromon… Pedig nem mindig vagyok nyers, minden attól függ, ki hogyan viszonyul hozzám. Ha az újságíró közvetlen, és normálisan kérdez, én is normálisan fogok neki válaszolni. Nagyon fontosnak tartom, hogy mindkét fél tisztelje egymást.

– Mi lesz veled, ha meg kell alkudnod, mert mondjuk, a karriered szempontjából jót tenne, ha megjelennél egy olyan újságban vagy műsorban, amit utálsz?

– Nem félek attól, hogy kihagynak ezekből. Ha kitűzök egy célt magam elé, addig megyek, amíg el nem érem. Két évem van rá, hogy összekapjam magam. Ennyi idő alatt, ha törik, ha szakad, meg akarok tanulni folyékonyan angolul. Addigra itthon már meg fog jelenni a lemezem. A további céljaimat nem árulom el.

– Az a külföld, ha jól értem.

– Részben. Igen.

– Mi lesz akkor velünk itthon?

– Nagyon szeretem a hazámat. Az ágyam fölé nemzeti színű zászlót tűztem. Imádom ezt az országot. A Millenárison, az uniós csatlakozás alkalmával elénekeltem Máté Péter dalát, a “Hazám”-at. Azt a dalt teljesen a magaménak tudom.

– Mit szóltál ahhoz, amit Bakács Tibor, a Megasztár zsűrijének tagja mondott erről a dalról? Hogy romaként sok embernek példát mutattál magyarságból?

– Azt mondta, amit ki kellett mondania. Nem voltam rá büszke, de örültem, hogy valaki ezt meglátta. Sokszor értek atrocitások azért, mert roma vagyok, de soha nem érdekeltek. Vállalom, de nem csinálok ügyet abból, hogy a bőröm színe sötétebb.