Eltűnt képek
Szörnyű, feszült időszak volt, mikor a szüleim elváltak kezdi Tímea, és azt kéri, ne írjuk le a nevét, a szülei miatt nem szeretné. Agresszív lettem, bántottam anyut, őt okoltam azért, hogy apu elhagyott minket. Érdekes, erről az időszakról alig van emlékképem, pedig tizenhárom éves voltam. Akkor úgy gondoltam, én aztán soha nem fogok elválni, nem teszem ki a gyerekemet és a saját lelkemet ilyen tortúrának. Aztán férjhez mentem, pontosabban ma már tudom férjhez menekültem. Elmúltam harminc, a család is sürgetett, féltem, hogy kicsúszom az időből. Szerelmes lettem, azt hittem, csak ez számít. Pedig, emlékszem, már akkor mindenki ezt kérdezte: komolyan gondolom-e, hogy ő meg én… Hát igen… Szinte az első perctől kezdve állandóan vitatkoztunk, küzdöttünk, makacskodtunk, de abban bíztam, hogy idővel összesimulnak a dolgok. Nem simultak. Nehéz bevallani, de megkönnyebbültem és azt gondolom, ő is , amikor kimondta: nincs semmi értelme tovább együtt maradnunk.
Nehéz időszak következett. A tizenhárom éves korban elrejtett emlékképek és a felnőttkori kudarc mozaikdarabkái alaposan összekeveredtek. Kirakható még ezekből valami? Úgy tűnik, igen.
Szerencsém volt, mert valaki segített. Norvégiába mentem egy csoporttal, mint idegenvezető, és az egyik utas felfigyelt rám. Néhány nappal a hazaérkezésünk után kiderítette a telefonszámomat, meghívott ebédelni, magam sem tudom, hogyan, de teljesen elvarázsolt. Ez olyan jól sikerült neki, hogy ma már a felesége vagyok. Tiszteli bennem a nőt, az embert, a társat és mindent, amit eddig elértem. Az életem kiegyensúlyozottá vált, és boldog vagyok. Ezt mutatja az is, hogy az első férjemmel hiába akartunk gyereket, a szervezetem megérezte, hogy nem ő az igazi, és nem is sikerült teherbe esnem. Most pedig szinte azonnal megfogantam. Május elején megszületett a kislányunk.