Egy európai asszony – Londonban – II. rész

V. Kulcsár Ildikó | 2004. Június 16.





Otthon – Európában

– A fiad itt kezdte az iskolát?

– Először a bencések magániskolájában tanult, ami nagyjából megfelel a mi alsó tagozatunknak. Bár az összehasonlítás hamis, mert itt négyéves kortól már előkészítő iskolába járnak. Hatévesen írnak. Úgy kellett behoznia a lemaradását, hogy egy hangot sem tudott angolul! Bedobtuk a mélyvízbe. Ő jó képességű, de nem lehetett tudni, hogy viseli majd… Megbeszéltük a férjemmel: ha nem bírja, hazamegyünk. És decemberben, a karácsonyi ünnepségeken már szerepelt! Jól alkalmazkodott, de ehhez az kellett, hogy mellette legyek. Nem mondtam neki, hogy most balra lépj, aztán jobbra, hanem azt figyeltem, tud-e lépni, és ha igényelte, segítettem… Önállóságra neveltem, de mindig kéznél voltam. Közben filmeztem, írtam – szakmai partnereket, barátokat szereztem a legfelsőbb körökből és a középosztályból –, ám a fiam életritmusa határozta meg az enyémet.

– Akkoriban ő volt a főszereplő.

– Teljességgel! Amikor a férjemmel vállaltuk, hogy a fiunkat itt taníttatjuk, akkor az volt a célunk, hogy olyan világpolgárrá neveljük, aki otthon van Európában. Sokaknak a medencés ház az életcél, mi azt gondoltuk, hogy az a legjobb (legfontosabb) befektetés, amit a gyerekedbe fektetsz be. Tulajdonképpen 1993-ban kezdtük felkészíteni arra az életformára, amely az Unióba lépésünk pillanatától mindenki számára elérhető. Érzelmileg, intellektuálisan szoros a kapcsolata Magyarországgal, hiszen nem hagytuk el a hazánkat, csak én itt dolgozom, Tamás pedig itt tanul. Az ügyvéd-férjem csak rövidebb időszakokra tud elszakadni otthonról, jön, amikor tud.





Sínen vagyunk…


– Szülői tapasztalatod szerint mi a különbség a magyar és az angol iskolák között?

– Szerintem az otthoni iskolák általános színvonala jobb, egységesebb, mint az angol államiaké. Persze, Angliában is vannak jó állami iskolák, különösen vidéken. A fiam tizenegy éves kora óta – ekkor kell letenni az első nagy vizsgát, utána váltanak iskolatípust – egy kiváló bentlakásos magániskolában tanul Dél-Angliában. Különböző nemzetiségű, eltérő társadalmi helyzetű gyerekek járnak oda, és a tehetséges, jól teljesítő gyerekek komoly ösztöndíjat kapnak. Itt a jó iskolák önálló gondolkodásra nevelik a diákokat, arra, hogy ne fogadjanak el kész kliséket! Kevesebb lexikai tudást követelnek, és rávezetik őket arra, hogy nincsen fekete-fehér. Ez fontos! Ha a gyerek megkérdezi: ez jó? Akkor a tanár már a kicsiknek is azt mondja, ha innen nézem jó, ha onnan, akkor rossz. Olyan demokratikus gondolkodásmódot adnak át, amelyben sokféle vélemény megél. Azt is korán megtanítják, hol találnak a kérdéseikre választ a könyvtárakban, az Interneten… A fiam tizenhat évesen leérettségizett – tizenegy tantárgyból kellett vizsgázni –, most a négy fő tárgyát tanulja, azokat, amelyek az egyetemi felvételhez szükségesek. Azt hiszem, sínen vagyunk…

– Közben, te, a mama is sínre kerültél…

– Én a magyar kultúra bábájaként dolgozom itt. Valamiféle kapocs vagyok… Jelzem, már akkor is ezt a szerepet játszottam (kisebb hatásfokkal), amikor még szó sem volt a kulturális központról! Ahol most beszélgetünk, az a megvalósult álom. Már a diplomázásom idején elszomorított, hogy alig-alig ismernek minket, és tudtam, hogy ez ellen akkor tehetek, ha kiépítem a kapcsolatrendszeremet – újságíróként alaposan megismertem az angol világot! –, mert csak így tudom “eladni” a hazai kultúrát. Nem üres bőrönddel lettem igazgató, csak ki kellett nyitnom a tele bőröndömet… A munkatársi csapatot is olyanokból válogattam, akik alkalmasak e nyitottságra, párbeszédre épülő munkára, akiknek van tehetségük, humoruk az “őrületek kezeléséhez” is. Amikor az este fellépő művészek délben még egy repülőtéren tipródnak, mert nincs vízumuk, és mi innen vezényeljük le, hogy időben érkezzenek! (A többi ezer példát nem mondom el, majd megírom könyvben!)





– Boldognak látszol, pedig megjártad a magad Canossáját a Magyar Televízióban.


– Nincs bennem sértettség! Mindent megcsináltam, amit akartam: “Bogyay Katalin és vendégei”, “Utódok reménysége”, “Meghívó nélkül”, zenei műsorok, éjjel-nappal dolgoztam. Majd egy idő után elgondolkodtam: csináljak még huszonkét portréfilmet, vagy nézzek körül, milyen kihívások várnak még rám? És hívtak vissza Angliába… Közben az akkori televízióban az energiák fele arra ment el, hogy az ember megpróbálja kihúzni a hátából a késeket… Ez elszívja az erődet! Ha most körülnézek a kulturális központban – az 1999-es induláskor még sittet is szállítottam! –, és átgondolom az elmúlt évtizedet, rápillantok a fiamra…, úgy érzem, jól döntöttem.

– Tudtommal 2006-ig tart a kinevezésed. Lehet, hogy a szülőanyának majd el kell válnia a “gyermekétől?”

– Minden gyerek felnő.

– OK! De ha én 2007-ben akarok majd veled találkozni, akkor a világ melyik pontján találok rád?

– Valahol Európában…

Exit mobile version