Határtalan tehetségek – II. rész

Fejős Éva | 2004. Június 23.





Miklósa Erika – Utazómagasságon

Miklósa Erikát tizenkét éve ismerik az operarajongók. Határidőnaplója évekre előre betelt a külföldi felkérésekkel, ezért csak reménykedtem abban, hogy most itthon találom.

– Hosszabb időre csak szeptemberben utazom el, de attól kezdve 2005 végéig szinte csak külföldön énekelek.

– Két éve beszélgettünk utoljára – emlékeztettem, amikor személyesen találkoztunk. – Akkor picit csalódott voltál, mert külföldről sokkal több felkérést kaptál, mint Magyarországról.

– Azóta megértettem, mi ennek az oka. Nehéz dolog itthon és külföldön egyszerre, illetve párhuzamosan karriert építeni. Noha a pálya ugyanaz, az irány teljesen más. Nekem külföldön Mozart Varázsfuvolájából az Éj királynője az imidzsem, az “ismertetőjegyem”, nagy színházak előadásain énekelek, ahova általában egy-két évre előre kérnek fel, illetve hívnak vissza. Magyarországon az Operaház egy külön történet, most ebbe ne menjünk bele… A lényeg az, hogy itthon – a rövidebb időintervallumok miatt – rendszerint csak koncerteket vállalok. Ám hamarosan két alkalommal is szerepelek a Budafesten a Rigolettóban.

– A férjed azt mondta, hogy szinte sírva indulsz el a külföldi vendégszereplésekre – és akkor is sírsz, amikor hazaindultok onnan…

– Így igaz. Nagyon szeretem az otthonomat, nehezen kelek útra. Pár nap múlva persze felvillanyozódom, átveszem a lüktetést, a kinti profizmust… Megszeretem az ottani embereket, és fáj az elválás, hiszen ezzel mindig lezárul egy rövid kis szakasz az életemben.





– Melyik volt a legnehezebb kinti időszakod?


– Az első öt-hat évben könnyedén elvoltam. Kellemes időtöltésnek gondoltam, és csak úgy “énekelgettem”. Aztán jött a fordulópont: a milánói Scala ösztöndíjasa lettem. Ez a környezetemben is olyan hatást gyakorolt az emberekre, hogy megijedtem, lelkileg komoly teherként éltem meg. Ráadásul, amilyen körültekintően választottak ki háromszáz énekes közül a Scalában, utána legalább annyira figyelmetlenül intézték az ott-tartózkodásomat. A férjem, Zoli látta, hogy tehetetlen vagyok, nem kapok elég segítséget, és ekkor döntött úgy, hogy kézbe veszi az “ügyeimet”.

– Mindenhová együtt utaztok?

– Igen. Ő a társam és a menedzserem – olyan jó minden élményt együtt megélni! Mellette megtanultam, hogy csak előre és magamra figyeljek, ne törjenek össze a pletykák, ne bántson a rivalizálás.

– Ha ő nem lenne veled…?

– Akkor valószínűleg már abbahagytam volna az éneklést. Azt szokták mondani, hogy a zene spirituális, a zenei iparág viszont a legkevésbé sem az. Én a sportolók világából érkeztem, s bár atlétaként voltak egyéni versenyeim, megmérettetéseim, nagyon fontos volt számomra a csapat. Mi megalkottuk a kettőnk csapatát!

– Mekkora bőrönddel indultok el egy hosszabb utazásra?

– Nem csomagolok sokat, csak a leglényegesebbeket. Farmerokat és pólókat a próbákra, aztán a többit úgyis megveszem kint, hiszen külföldön sokkal olcsóbb minden.

– Mit csinálsz az előadások napján?

– A kutyánkat sétáltatom, pihenek és egyfolytában eszem. Imádom a pizzát, jóllakom tőle, így néhány órán keresztül kibírom evés nélkül. Zoli mindig vesz nekem csokis croissant-t, és két felvonás között azt majszolom el egy tejeskávéval.

– Nem látszik rajtad, hogy ilyen jó az étvágyad.

– Mert rendszeresen tornázom! Amikor otthon vagyok a bakonyi kis falunkban, asszonytornát tartok. Néhányan már fogytak is a segítségemmel! Azt a szép dicséretet kaptam, hogy nemcsak az egészségükre vigyázok, hanem teremtettem egy nagyon jó közösséget is. Ősztől helyettesről kellett gondoskodnom, nehogy abbamaradjon a munka a távollétemben.

– Hova szólít a következő nagy felkérés?

– Októberben New Yorkban, a Metropolitanben debütálok az Éj királynőjével. Majd Párizs, újra New York, azután Olaszország, Madrid és Németország következik.

– Szerinted hol tartasz most a pályádon?

– Tizenkét éve dolgozom külföldön, és most indult el igazán a pályám. A legjobb korban vagyok: a lelkem, a testem és a hangom egyaránt “beérett”. Hogy hol tartok? A repüléshez tudnám hasonlítani: most érem el az utazómagasságot.





Osvárt Andrea – Kilépve az ismeretlenbe


Osvárt Andrea egy éve eltűnt a magyar közönség szeme elől. Megismertük, mint nemzetközileg is keresett modellt, aztán szerepelt az Első generáció című sorozatban, majd játszott a Kémjátszma című filmben, Robert Redford és Brad Pitt oldalán.

– Mivel töltötted az elmúlt esztendőt?

– Rómában élek, egy színiiskolában tanulok, emellett válogatásokra, meghallgatásokra járok. Két filmben kaptam főszerepet idén. Ebből az egyik egy olasz tévéfilm, a másik viszont egy igazi mozifilm, amelyet Vittorio de Sica fia, Christian rendez – ezt jövő tavasszal mutatják be az európai, illetve az amerikai mozikban. Kaptam egy felkérést az HBO-tól is, a Szex és New York utódsorozatában, illetve a George Clooney főszereplésével készülő Ocean’s Twelve-ben forgathattam volna, de sajnos egyik ajánlatot sem tudtam elfogadni a másik két munkám miatt.

– Hogyhogy nem a világhírrel kecsegtető amerikai filmeket választottad?

– Egyik sem lett volna színészileg olyan nagy feladat. Most fontosabb számomra, hogy megtanuljam a mesterséget, és ne csinibabaként billegjek a vásznon.

– Milyen volt egy De Sicával dolgozni?

– Akárcsak az apja, ő is filmes nagymester, több mint ötven produkcióval a háta mögött. Nagy megtiszteltetés, hogy a legújabb, A klán című musical-vígjátékában én vagyok az egyik főszereplő. Christian imádnivaló, kedves, barátságos férfi és profi szakember. Amikor a szemébe nézek, nem is kell játszanom, minden érzést “kihoz” belőlem. Ő valósította meg az egyik nagy álmomat, elsőként tőle kaptam komoly mozifilmszerepet.

– Miért nem itthon valósítod meg az álmaidat?

– Itthon modellként ismernek. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam kilépni ebből a skatulyából, ezért inkább kerestem egy olyan helyet, ahol mindent elölről kezdhetek, mint színésznő. Mivel olasz szakra jártam az ELTE-n, a nyelvet jól beszélem, bár az évek során megtanultam angolul és németül is.





– A legtöbb modellből lett színésznő kifejezetten az ismertségére épít, nem ismeretlenként kívánja újrakezdeni.


– Nekem más a filozófiám, nem szeretném, ha az arcomat egy mosópor- vagy egy ruhamárkához kötnék az emberek. Rómában is félve árultam el az ügynökömnek, hogy én még modellkedem néha Németországban, Belgiumban, hiszen másképp nem tudnám fenntartani magam. Viszont a rendezők tudják, hogy egy modell mindig a szebbik arcát mutatja a kamerának, így nem sok szerepre alkalmas. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy képes legyek elhagyni magam, hogy át tudjak változni egy összeroskadt, visszataszító, görnyedt figurává. A modellmúlt ilyen szempontból egyáltalán nem előny.

– Hogy fogadnak kint egy idegen, kezdő színésznőt?

– Az olaszok megbecsülik azt, aki beszéli a nyelvüket, és eléjük áll, mondván, itt vagyok, veletek szeretnék dolgozni.

– Szomorúan, sértetten távoztál Budapestről?

– Nem, felfogtam a helyzetet, és léptem. Rómában szakmai sikereim vannak, és rátaláltam a szerelemre. Rajta vagyok a létra első fokán – nekem ez egyelőre pont elég.

Exit mobile version