Nem jó egyedül!

Strommer Szilvia

Általában arról álmodoztunk már az óvodában, hogy gyönyörű fehér ruhában, uszállyal, ja, és egy tökéletes fiúval orgonaszóra vonulunk be a házasságkötő terembe vagy (és) a templomba. Ma mégis trendibb azt mondani, hogy szingli vagyok, mint azt, hogy „kérem, én balek vagyok, mert ötven kilométeres körzetben vonzom a szélhámosokat, a pszichopatákat.” Ezzel a divatos szóval csak elkenik a problémákat – elkerülik az önelemzést –, mert lehet, hogy a defekt bennük (is) van. Ma a „szingliség” nemcsak azt jelenti, hogy egyedül élek, de magában foglalja azt a hazugságot is, hogy így érzem jól magam. Pedig dehogy! Amíg kifelé eljátsszák a magabiztos egyedülállót, odabent ordítanak a magánytól. Legalábbis az őszintébbek. Mert amit az ötéves tudott, azt a harmincéves szingli sem felejti: nem jó egyedül!

A szomszéd zöldebb kertje

Strommer Szilvia (harmincéves, már nem szingli, de másfél évig élt „kényszerű száműzetésben”):
– Itthon (túl) sokjelentésű fogalom a szingli. Aki benne van, az pozitívan próbálja átélni, ám a körön kívüliek szemében inkább negatív a jelentéstartalma. Ugyanis a szingli lány, ha kilép az ajtón, irigyelt boszorkány. Ő a szomszéd zöldebb kertje… Glamour. Bulik, divat, szabadság. Ám munka után hazaérve szomorúan csattan a mögötte a lakásajtó… Kényszer szülte szabadság. E helyzetben elsősorban az boldogul, aki tartalommal tudja megtölteni mindennapjait ahelyett, hogy boldogtalanságát haszontalan dolgokkal kompenzálná. Befelé figyel, de nem fordul magába, mert az keserűvé, sikertelenné teszi az embert.