Legendás párok … – II. rész

Vig György | 2004. Július 14.

“Belesajog a szívem”

Milyen lehetett az első találkozás? Erről sokat elárul Latinovits első levele, amelyet egy cédulára jegyzett föl Ruttkai Évának, első közös fellépésük után. Az idézeteket és az alábbi vallomásokat is Szigethy Gábor Latinovits Zoltánról és Ruttkai Éváról szóló írásaiban találtam.

Címzés: “Ruttkay Éva színművésznő, 1/27 h. Nemzeti Színház (Latinovits a művésznő nevét hibásan, y-nal írja. – A szerk.) – Hát most sem jut eszembe a szöveg. – Köszönöm a sorsnak, hogy látszhattam Maga mellett.”

Latinovits Zoltán

•

Ruttkai Éva válasza, amit egy őt ábrázoló fénykép hátuljára írt: “Ha úgy érezte, hogy “létezett mellettem”, nem mond igazat magának sem, én úgy éreztem, hogy élt!, és erre büszkébb is vagyok.”

Az előadás után hajnalig sétáltak, beszélgettek a városban, miközben egy konflis követte őket. Másnap az egész város arról beszélt, hogy a híres pesti színésznő és a fiatal miskolci színész egymásba gabalyodott.

Ruttkai később többször elmesélte, milyen volt a színpadon az első igazi pillantás; milyen volt, amikor Latinovits szemébe nézve elakadt a lélegzete, mert olyan volt, mintha tükörbe pillantott volna, és önmagával nézett volna szembe. Hogyan küzdött magával, milyen félelmetes volt átélni, ahogy az érzelmei elsodorják, és minden porcikájában kiszolgáltatottá válik.


Szigethy Gábor leírja, miképp mesélte el Ruttkai Éva huszonhat évvel később a pillanatot, amikor eldőlt kettejük sorsa. 1960. november 17-éről van szó, együtt utaztak Miskolctól Hatvanig:

“Bejött hozzám, ziláltan, csapzottan a kupéba, Hatvanig jött velem… Sírt, könyörgött, térdre borult, és én még mindig nem vettem komolyan… Tetszett, szimpatikus volt, hatással is volt rám, még mindig nem éreztem azonban, hogy viszont tudnám szeretni, és az Ő érzéseiben sem tudtam igazán hinni. Mondtam, szálljon le, adtam neki pénzt, hogy vissza tudjon utazni a következő vonattal. …ott állt a peronon és egészen hunyorogva, zavartan, szinte kiszolgáltatottan kereste a vonatát… ez az a pillanat, amibe még mindig belesajog a szívem… ez a hunyorgás, ez a riadtság… ez volt az a pillanat, amikor egyszer csak halálosan beleszerettem.”

Amikor hazaért, az első mondat, amit a férjének szegezett, így hangzott: “Szerelmes vagyok.” Nemsokára Latinovits Zoltán is otthagyta a miskolci teátrumot. Pestre költözött, és a színpadon éppúgy, mint a filmeken bebizonyította, hogy a legnagyobbak közé tartozik. Tehetségét, mániákus igazságkeresését, nehéz emberi természetét kevesen viselték el. Ellensége mindig több volt, mint barátja, de a barátai sem tudták mindig szeretni. Egyetlen ember volt, aki tűzön-vízen át kitartott mellette: Ruttkai Éva.

“Az élet tud olyan lenni, mint a mese. De annak ára van. Nem lehetsz latolgató, meg fukar. Fél hétkor néztünk a miskolci tükörbe, és attól kezdve minden premier napján fél hétkor virágcsokrot kaptam tőle olyan gyönyörűséges sorok kíséretében, amelyektől megemelkedik, aki kapja. Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő.” – vallott a Tündérkirálynő.

Kormos gyufaszálak

Milyenek lehettek a hétköznapjaik? Erről egy másik 1971-es jegyzetfüzet megsárgult papírlapja mesél. Az egyik oldalán Ruttkai Éva üzenete: “Pikikém! Elmentem sétálni. Gyönyörű idő van. Kár, hogy nem mentem Veled Visegrádra. Most kettő múlt, háromra itt vagyok, remélem addigra Te is megjössz. Ki van takarítva, hús megfőzve, hozok sört. Csau, drágám! Szeretlek. Tegnap este szép voltam? Tetszettem? Évád.”

A másik oldalon a válasz: „Elmentem Szendrőért. Szép voltál, tetszettél. Értettél. Jövünk. 14.15. P.”

Latinovist Zoltán negyvenöt éves korában halt meg, Balatonszemesen. Elütötte a vonat. Akik ismerték, biztosak abban, hogy nem akarta megölni magát. Ruttkai Éva hagyatékában van egy üvegkehely. Kormos gyufaszálakkal van tele. Szerelme halála után mindennap meggyújtott egy szálat, majd elfújta, és a többi közé dobta. Minden áldott nap, egészen haláláig. Rómeó és Júlia sohasem hagyta el egymást.

Exit mobile version