Láttam címlapon ragyogónak, szépnek, és esendő, szenvedő embernek is. Melyik az igazi arca?
Mindkettő nagyon fontos, valódi és az enyém. Amikor éppen ellopják a fuvolámat, és szembesülök azzal, hogy a gyerekeim után a legfontosabb kincsemtől fosztott meg az élet, vagy a nagyapám temetésén, egészen más az arcom, mint amikor szépen kisminkelve nyugodt és harmonikus képet kell mutatnom.
Kell?
Ezt várják tőlem. Hiszem: ha szépséget, harmóniát és jókedvet sugárzunk, az hat.
Fegyelmezett? Mennyire tudja a szebbik arcát mutatni, amikor bizony a legkevésbé sincs erre hangolva?
Az ember egész életében fejlődik és tanul. Én borzasztóan fegyelmezetlen gyerek voltam, az érzelmeim uraltak és rángattak, nehezen viseltem el, amikor a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan szerettem volna. Túlcsordult az energiám, mindig a középpontban akartam lenni.
Abszolút. Nagyon harmonikus, meleg és megengedő családi légkörben nőttem föl. A legteljesebb biztonságban érezhettem magam, tehát megtehettem, hogy ilyen legyek. Aztán később is, a konzervatóriumban, noha klasszikus zenét tanultam, csöves farmerban jártam, fenékig érő hajjal, és lázadó, forradalmár nőszemély voltam. Ehhez képest, tavaly novemberben a színpadon állva egy főszerepet, a Carment kellett elfuvoláznom, a tévé teljesen közeli képekben vett, ugyanakkor a tízezres Arénában is meg kellett felelnem. Hosszú volt az út, amíg az az izgő-mozgó, iszonyatosan szenvedélyes és hisztis kis Horgas Eszter eljutott ide, ehhez a magas fokú koncentráláshoz, fegyelemhez, önkontrollhoz. Őrült stresszben, izgalmakban volt részem. Soha még ennyi ember előtt nem játszottam… Előző nap, amikor bent jártunk az Arénában, még üres volt a nézőtér, de már tudtam, hogy elfogyott minden jegy, valóságos halálélmény fogott el…
És most újra vágyik erre.
Igen. Mert csodálatos is. Szakmailag és szellemileg eljutni olyan állapotba, amikor az ember a színpadon már nem létezik, csak az a fontos, hogy szól a zene, és közvetítő lehetek, a szó szoros értelmében.
Közvetítő Bizet és a közönség között?
Nemcsak ez. Megálmodtam egy új Carment. A spanyol közhelyek nem érdekeltek. Imádom a Carment mint operát, ugyanakkor érzem, kicsit olyan, mintha múzeumban lennék. Azt kerestem, mit jelent ma a huszonegyedik században Carmennek lenni.
Nem vagyok Carmen. De nagy kaland volt őt megérteni és megérezni. Őszinte, szabad nő, aki nagyon a testében él. Nekem is fontos a testem, és szeretem is használni, de sokkal inkább a szellememben élek, ez fontosabb. Jópofa volt az a londoni kritika, hogy soha nem láttak ennyire finom és intellektuális Carment.
Szűnőfélben a szakma idegenkedése, ellenállása?
A Carmennel megtört a jég. Amikor elindultam ezen a cross-over úton, persze sokaknak érthetetlennek tűnt, hogy sikeres komolyzenei múlttal valaki miért ugrik fejest az ismeretlenbe, miért mondja azt, valami hiányzik. De hiányzott. És a cross-overnek nem igazán volt hagyománya nálunk. Én sem tudtam valójában, ez az út hová vezet.
Ösztönösen vágott bele?
Súgnak nekem az Égiek – II. rész >>