Szerelem után, szabadon

Hófehér póló, hófehér blézer, hófehér nadrág, hófehér táska, hófehér cipő, sőt, ahogy lefelé sandítok, az asztal alá, látom, még a harisnya is hófehér rajta. Valami átható tisztaság árad belőle, ahogyan ül, és vár a bevásárlóközpont kávéházának teraszán. E válogatott fehérség nála kifejezetten természetes benyomást tesz. Mintha része is volna lényének, mint bőre színe, szeme metszése, vagy arcának formája, és mintha lenne valami határozott sugallata, a következetességről, rendről, szabadságról.

Őszintén szólva, tartok ettől a beszélgetéstől. A többitől is, de ettől különösen. Amikor néhány napja felhívtam, kedves volt, barátságos, de kezdettől éreztem bizonyos tétovaságot, feszültséget, ami néhány mondatos körbejárás után aztán elő is tört. Hirtelen megkérdezte, miről is szeretnék vele beszélgetni. Mostanában gyanakvó, fűzte hozzá enyhítőleg, mert hol otrombán, hol körmönfontan, de mindenki a magánéletéről szeretne lehetőleg intim részleteket megtudni, ő viszont erről semmiképpen se beszél. Biztosítottam, hogy csak arról lesz szó, amiről ő akarja. Akkor szívesen, zárta le rövid polémiánkat, és megbeszéltük a találkozót.

Hogy valójában igazat mondtam-e akkor, vagy kicsit füllentettem-e – azóta sem tudom. Hiszen persze, hogy nem érdekelnek a senki kívülállóra nem tartozó intimitások, ízetlen vájkálódások, ugyanakkor tudom, beszélik, megírták, hogy miközben Christine szerepét átvéve frenetikus sikere van Az operaház Fantomjában, az életben válságos időszakot élt át; hogy a nemrég még csodált szerelmi házasságnak vége; hogy elvált, egyedül neveli a gyerekeit… Ezekről éppen olyan kínos nem beszélni, mint beszélni, a témát szóbahozni, mint elkerülni. Persze, hogy érdekel, miként volt, van ereje, hite, akarata, bátorsága egy ilyen lépéshez, a lépés következményeinek vállalásához. Most itt ülök vele szemben, és… igen, lenyűgözve átható fehérségét bámulom. Hogy mindennek az élét vegyem, fölteszem a világ legostobább kérdését.

– Szándékosan válogatta így össze minden ruhadarabját?

– Persze. Nagyon szeretem a világos színeket. Különösen a fehéret. Számomra a fehér valahogy a tisztaságot jelenti. A szó valóságos és átvitt értelmében egyaránt. Nekem alapvetően fontos, hogy tiszta lélekkel élhessek, hogy mindig tiszta legyen a lelkiismeretem…

– Csak attól tartok, hogy többnyire azoknak tisztább, akik kevesebbet használják. Hogy a napi használatban könnyen bepiszkolódhat…

– Kicsit talán igen, de ezzel együtt hiszem, hogy aki tisztességgel él, tisztesen teszi a dolgát, az biztos, hogy megőrzi belső békéjét, harmóniáját.

– Biztos, hogy mindig tudjuk, hogy mi is a dolgunk? Ön tudja?

– Én egészen kisgyerekkorom óta tudom, hogy eredendően mi a dolgom. Nekem az első játékaim babák voltak, és soha nem is akartam mással játszani, csak babázni. Tisztába tenni őket, vigyázni rájuk, mesélni nekik. Semmit sem tudtam még, sem az életről, sem a világról, tudat alatt mégis mindig arra készültem, hogy anya leszek. Arra törekedtem, hogy jó anya lehessek. Amióta pedig megszülettek gyermekeim, teljesen egyértelmű számomra, hogy életem alapvető feladata az ő felnevelésük, útjuk egyengetése, hogy próbáljak segíteni nekik, hogy kellő vértezettséggel vágjanak majd neki az életnek.

– Hogyan, miként lehet?

– Szeretettel. Feltétlen, odaadó, töméntelen szeretettel.

– Ez nem teszi ugyanakkor végtelenül sebezhetővé is az embert? Mert nincs garancia arra, hogy az életben majd csak ez fog rájuk zúdulni.

– Tudom. Én is szinte burokban nőttem fel, óvva, védve minden rossz külső hatástól. Szinte mindenki kényeztetett. Adatott egy csodálatos anyukám, Kállay Bori; egy csodálatos apukám, Fonyó József. Miután ők elváltak, adatott egy csodálatos papám is, Vitray Tamás. Anyukám okosan szeretett, apukám és a papám féltő rajongással. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy létezik rossz is a világban, és amikor aztán jött az első igazi krízis, az első igazi megpróbáltatás, az akkora csapást jelentett, hogy majd’ belerokkantam. Nagyon nehéz, keserves időszakot éltem át, sokszor nem is tudtam, miként lehet ezt ép lélekkel kibírni – de, hogy végül is túl tudtam jutni ezen a válságon, erőt tudtam venni, képes voltam talpra állni, azt jórészt annak köszönhetem, hogy volt honnan merítenem. Abból a végtelen szeretetből, amit hazulról hoztam. Ezért is mondom, lehet, hogy a szeretet sebezhetőbbé is tesz, ugyanakkor nagy erőt, energiát, hitet is ad. Ennek köszönhetem, hogy kibírtam, átvészeltem, és talán egészségesebben látom a világot, az életet, mint annak előtte.

– Nietzsche írja, hogy ami nem pusztít el, az erősebbé tesz.

– Nem ismertem ezt a mondást, de nagyon szép és igaz. Megtapasztaltam.

Szerelem után, szabadon – II. rész >>