Miért? Baj?
Dehogy! Sőt, kifejezetten imponál. Klassz dolognak tartom…
Azért van rajtam cipő, mert nő vagyok. Érti!?(Persze, hogy értem, nagyon is értem, olyannyira értem, hogy csak bámulok magam elé…) És ebből kifolyólag nem mindegy, hogy milyennek lát, milyen benyomást teszek, mit gondol rólam. Ha jön valaki, még ha a barátnőm is, én rendesen felöltözöm, megfésülködöm, összekapom magam. Függetlenül attól, hogy teljesen szétesett vagyok éppen, vagy esetleg fel vagyok dobva. Ennyivel tartozom részben a vendégemnek, részben magamnak. Hogy legyek legalább összeszedett, nézzek ki a lehetőségekhez képest valahogy.
Mondja, magának azért van szüksége erre a markáns rendezettségre, mert valóban ennyire rendes, vagy éppenséggel eredendően rendetlen, és ha nem alakítana ki efféle kapaszkodókat, akkor félő, hogy szétesne?
Fura kérdés… Is-is. Ebből is, abból is van bennem. Meg még talán az is fontos, hogy nem szeretem görgetni magam előtt a problémákat. Igyekszem elrendezni magam körül a dolgokat. Fontosak a tiszta helyzetek számomra.
Még ha esetleg elébe megy olyan problémáknak, amelyek egyébként maguktól megoldódnának?
Tudja, az a baj, hogy nemigen hiszek a maguktól megoldódó problémákban. Ahogy a véletlenül adódott problémákban sem. Ezeket mind magunk magunknak idézzük elő, és a dolgunk, hogy szembesüljünk, megoldjuk ezeket. Így lesz esélyünk, hogy erőfeszítéseink által keményebbek, erősebbek, önállóbbak, életképesebbek legyünk…
…és mire eljön a halálunk pillanata, addigra iszonyúan életképesek vagyunk…
Ez ügyben ne nálam reklamáljon, szerkesztő úr…
A CD-lejátszón Zorán énekel egy Cohen-számot. Érdeklődik, hogy nem zavar-e, de megnyugtatom, hogy mindkettőjüket nagyon szeretem.
Még van egy Gerendás-lemez is a készülékben. Úgy látszik, balladisztikus hangulatban vagyok ma. Tegnap meg kihoztam a videotékából a Zuhanás a szerelembe című filmet. Talán ismeri, Meryl Streeppel és De Niróval.
Én utána hetekig depressziós vagyok…
Én is csak nagyon ritkán merem megnézni, akkor is végigzokogom. Annyira hat rám. Részben ez a két zseniális színész, másrészt az egész téma. Azok a kérdések, amelyek annyira foglalkoztatnak, amelyek életem alapproblémái. A véletlen, a sorsszerűség, a szerelem. Hogy mennyire vagyunk képesek vállalni önmagunkat, szenvedélyeinket, szabadságunkat, kiszolgáltatottságunkat? Hogy jogunk van-e mindent megtenni boldogságunkért? Vagy mégsem? És miközben végigbömbölöm a filmet, ott mocorog bennem a remény és a félelem: lehet, hogy egyszer majd még velem is megtörténhet mindez? Egyszer majd a metrókocsiban, a közértben, vagy az utcán járva ránézek valakire, és úgy érzem, banggggggg? És innentől majd felbolydul, megváltozik minden?
Valószínű… Az ön szenvedélyességével…
Akkor miért nem történik jó ideje?
Bele merne menni?
Bele. Persze. Miért ne?
Csend. Zavaromban a bögrével játszom, és töprengek, hogy feltehetem-e a kérdést, szóba hozhatom-e azt, ami már egy ideje foglalkoztat. De ha ő ennyire tisztességes és őszinte, akkor megkockáztatom.
Igen, de itt van két kisgyerek…
És? Igen, imádom őket, igen, a legfontosabb dolog, hogy nekik mindent megadjak, hogy róluk maximálisan gondoskodjam. De ugyanakkor nekik nem az a fontos, hogy az anyjuk kiteljesedjék, és boldog legyen? Álságosnak érzem, ha valaki úgymond feláldozza életét, boldogságát, hitét a gyerekei érdekében. Ők ezt nem kérik, nem kívánják, és nekik is csak úgy lehet esélyük a boldogságra, ha ezt a mohó törekvést látják az anyjuktól. Ha megtanulják, hogy az élet elsősorban önmagunkról szól, és ha erre képesek vagyunk, akkor tudunk a gyerekeinkkel, szüleinkkel, barátainkkal, szerelmeinkkel őszinte kapcsolatot teremteni. Igen, én szeretnék boldogan élni, és akkor nekik is többet tudok adni.
Egy tragédia árnyékában is? Ha ezt szabad egyáltalán szóbahozni…
Nézze… Ez egy egészen különös, fantasztikus történet. Ahogy az egész különös és fantasztikus kapcsolat volt. Több mint egy évtizedig tartott. Ennyi idő alatt voltak boldog és válságos időszakok, volt részünk mennyben és pokolban…
…mint ami benne van minden tartós emberi kapcsolatban…
Nincs se okom, se jogom utólag átformálni az emlékeimet, vállalom minden pillanatát. Talán túlzottan szenvedélyesen is éltünk, és ennek tüzében hamvadtak el az érzelmeink. A végén egyre inkább beláttuk, hogy ennek a kapcsolatnak e két gyönyörű gyerek születése volt az értelme, ez az, ami bennünket összehozott, de tovább már nem tarthat össze minket. Különköltöztünk, és röviddel később bekövetkezett egy tragikus baleset. Utoljára még velem beszélt telefonon. Minden tisztázott volt közöttünk, minden lezárt, ami a kapcsolatunkat illeti. A gyerekeknek is mindent elmondtam. Igyekszem segíteni, hogy ezt feldolgozzák, ugyanakkor tudom, hogy ez már az ő személyes feladatuk, és ezt a harcot nekik kell megvívni. Közben pedig végezni a dolgunkat. Élni, szeretni, küzdeni, hinni, tenni… Élni szeretnék.
Hány éves?
Negyvenhárom…
Azt tudja, hogy semmi nincs önben, ami negyvenhárom lenne? Egyik része tizenhárom éves, a másik hetvenhárom…
Igen, tudom. Éppen ezért nem is érdekel a korom.
Gyönyörű az ízes beszéde…
Talán még ez azon kevesek közül való, amit meg tudtam őrizni szülőföldemről, Bakonycsernyéről.
A többi?
Szunnyad, átalakult, elveszett, tartalékolódik. Igazi pesti nem lett belőlem.
Mi köti ide?
A gyerekek már itt születtek, itt járnak iskolába… a munkám is ideköt.
Mennyire fontos a munkája?
Ha fontosabb feladatokat kapnék a színházamban, bizonyára sokkal fontosabb is lehetne. Persze így is igyekszem a kisebb lehetőségekből a maximumot kihozni.
Ez hogy mérhető?
Például, hogy egy poénon nevet-e a közönség. Ha nem nevet, akkor nem sikerült. Ilyen egyszerű. De eddig még mindig nevetett…
A Barátok közt sorozat hiányzik?
Ennyiről volt szó eleve, ezt igyekeztem jól megcsinálni…
Igen, csak vannak, akik ilyenkor igyekeznek úgy forgolódni, úgy kedveskedni, hogy felvetődjön másokban: nem kellene tán hosszabb szerepet írni?
Ehhez sem kedvem, sem tehetségem. Én nem tudok úgy forgolódni, úgy kedveskedni. Szerettem csinálni, érdekes volt, egzisztenciálisan is segített… Nincs semmi okom, hogy utólag elégedetlenkedjem.