„Királynõt vettem feleségül!”

Kapusi Gyula pszichológus

– A felismerésre, hogy a kapcsolat veszített a hamvasságából, a párok többsége úgy reagál, hogy visszalép az udvarlási szakaszba, és beiktat a közös együttlétekbe néhány olyan örömforrást, amely akkor volt benne, amikor még nem a házasságot nyűtték – mondja Kapusi Gyula. – Ismét elmennek táncolni, mások színházba vagy kirándulni, attól függően, mi volt az hajdan, ami örömöt okozott mindkettejüknek. A lényeg – akkor is és most is –, hogy több idejük legyen egymásra, mint amennyi a hétköznapok nyomása alatt rendszerint jut. Ez az egyszerű gyógymód csaknem mindig bejön, hiszen többnyire kiderül, hogy az a tulajdonság, amely miatt a másik hajdan izgalmasnak tűnt, nem veszett el belőle, legfeljebb elfedték a hétköznapok – vagy a tévesen fölfogott elvárások. A párok ugyanis akarva-akaratlanul idomulnak egymáshoz. Számtalanszor azzal fojtunk el magunkban ösztönös késztetéseket, hogy nem akarjuk lényünk „különc” vonásaival nyugtalanítani, „idegesíteni” a másikat, holott ő esetleg épp azokat értékelte bennünk a legjobban.

– Egy asszony évekig dolgozott azon, hogy jó anya és jó feleség legyen, azt hitte, akkor tesz maradéktalanul a férje kedvére. Mígnem a férfi egyszer kifakadt: „én nem egy háztartási alkalmazottat, egy két lábon járó anyát vettem feleségül, hanem egy királynőt!” Arra a tulajdonságra, ami miatt a partnerünket kiválasztottuk, életünk végéig szükségünk van – az anya mellett a királynőre, a szellemileg inspiráló társra is –, családon belüli funkcióinknak nem rendelhetjük alá maradéktalanul a személyiségünket!

„Pasivadító trükköket ne vess be!”

– Mint a legtöbb nő, eddig én is minden trükköt bevetettem, ha úgy éreztem, új színt kell hoznom egy kapcsolatba – kezdi Fehér Mónika, újságíró. – Gyertyafényes vacsorát varázsoltam az asztalra, csinos fehérneműt vettem fel, fodrászhoz mentem, sminkben vártam otthon a páromat. Mégis úgy vettem észre, a férfiakra nem igazán lehet hatni ezekkel a praktikákkal, maximum a megismerkedéskor szeretik, ha egy nő taktikázik. Ha a nő finoman, de állandó jelleggel bepróbálkozik, és kérdezgetni kezdi a férfit, hogy „mi a baj, drágám?”, „beszéljük meg!”, „velem van a gond?”, azzal csak olajat önt a tűzre. Alapvető különbség a két nem között, hogy mi szeretünk beszélni a problémákról, csak ezzel vagyunk elfoglalva, lépten-nyomon tanácsot kérünk. Ezzel szemben a pasik nem beszélnek, hanem magukat emésztik, legfeljebb a barátjukat vonják be a megoldásba. Nem azért mennek el gyakran egy sörözőbe, mert kihűlt a szerelmünk, hanem mert ők ott, a haverjukkal, csakis abban a két órában akarják elemezni a problémákat. És ez az, amit a nőknek – de nekem mindenképp! – meg kell még tanulniuk, hogy ilyenkor hagyjuk őket békén! Ne vessünk be mindenféle „pasivadító” trükköt, hanem hagyjuk, hadd vonuljon el! Közben nyugodtan elmehetünk moziba, vagy találkozhatunk a barátnőinkkel. Talán az lenne a legjobb, ha ilyenkor kigyulladna a férfiak fején egy piros lámpa, és akkor tudnánk, hogy amíg az világít, nem szabad zaklatnunk őket.