„Ne haragudj, hülye voltam!”

Anita

– Szerencsére azonban mindig tudjuk, hol az a pont, ahol már lépni kell. Egyszer például Attila azzal állított haza, hogy hétvégére kirándulást tervezett kettesben, de nem árulta el, hová megyünk. Végül Miskolctapolcán kötöttünk ki, ahol kicsit kikapcsolhattunk, és újra felfedezhettük egymást.

Anita úgy látja, egy új frizura, egy-egy csábosabb fehérnemű vagy akár öt kiló mínusz elég ahhoz, hogy újra felkeltsük párunk figyelmét. Ezeket a praktikákat maga is kipróbálta, s jelenti, működnek: a férfi fejében megfordul, hogy kedvese talán tetszeni akar valakinek. Persze előbb-utóbb rájön, hogy ez a valaki ő maga…

S mindezek mellett Anitáék azóta az apró meglepetések egész arzenálját fejlesztették ki: egy-egy darabka csokoládét rejtenek el a lakásban, úgy, hogy a másik belebotoljon, vagy éppen felragasztható cetliken üzennek egymásnak valami kedveset.

– Néha azonban elég csak leülni és beszélgetni – mondja Anita. – Az a legfontosabb, hogy erre mindig képesek legyünk! Ám az is előfordul, hogy e-mailt küldünk egymásnak, hiszen írásban sok minden egyszerűbb. Sőt, ilyenkor egy bocsánatkérés is könnyebben megfogalmazódik: „Ne haragudj rám, olyan hülye voltam a héten…”

Másnak mutatta magát?

– A szerelmi kapcsolatoknak általában nem tesz jót a túl korai összeköltözés, hiszen immár nem lesz alkalmuk egymásról ábrándozni, egymásra vágyakozni, talaját veszti a fantázia, a romantika – figyelmeztet Kapusi Gyula pszichológus, családterápiás szakember. – A nagyon erős szerelem időszakában – ez általában két-három év – sok-sok gesztussal élünk, hogy kifejezzük ragaszkodásunkat. A szerelmes a kedvesével való találkozáskor él igazán, a többi időt épp valahogy kitölti a várakozással és a találkozásra való készülődéssel. A gesztusaink épp ezt a készülődést hivatottak kifejezni. Amikor a találkozások mindennaposakká válnak, nem tartható fenn tovább az az állapot, amelyben az ember mindig az ünnepi arcát mutatja. Ez egy idő után sokszor úgy csapódik le a másikban, hogy azt gondolja, a partnere nem olyan, amilyennek mutatta magát. Holott arról van szó, hogy az elvakult szerelmes nem akarta észrevenni a másik valós énjét. Úgy van ez, mint a szüleinkkel való kapcsolatunkban, amikor először szembesülünk a gyengeségeikkel, nem tudjuk már gyerekszemmel hibátlannak látni őket. Ugyanúgy a vak szerelem állapotába sem tudunk már visszatérni. Ilyenkor elkezdődik a másik „nyesegetése”, illetve azon múlik a harmonikus együttlét, hogy ki mennyire van fölkészülve arra, hogy ezt az újfajta tisztánlátást elviselje.