– Menjünk be inkább? – kérdezem, mert a valahai Fodor szanatórium parkja ilyen nyárestén is tartja a hűvöset. Borzongok én is.
– Úgy látszik, mégis megszoktam Afrikát… A klimáját mindenképpen – dörzsöli a karját.
Kihozok a hátára valamit.
– Már sokkal jobban járok. A tolókocsiból legalábbis itt, a Rehabilitációs Intézetben kikerültem. De még nem vagyok a régi.
Vakitóan kék a szeme, mondatai végén, mint a franciák, éneklőn felviszi a hangsúlyt, persze, franciául beszélt majd húsz évig, a zaire-i piacon meg a saját nyelvükön alkudozott a lingala törzsbeli kofákkal. A termetes asszonyságok, akik meg a monokutuba törzsből hozták a szakaszát, ez a manióka ízletes levele, velük az ő nyelvjárásukon üzletelt. Csak úgy szólitották: – Mit venne, Mundele madeszu? Mit venne, Fehér bab? Magyarul nem beszélt, legfeljebb csak álmodott talán.
– Álmodtál ott, Anna?
– Ritkán. Sok-sok évre szinte elveszítettem az időérzékemet. Összefolytak a napok, a hetek, a hónapok, az évek. Beteg voltam. Annyit tudtam, hogy reggel fölkelek és este le fogok feküdni. Emlékszem, álltunk egyszer a konyhában, kérdeztem a sógornőmet, Yajanne, milyen hónap van most. Azt mondja, öt nap múlva karácsony. És én csak arra gondoltam, istenem, megint elmúlt egy év.
– De nem így kezdődött…
– Ó, nem. Szépen kezdődött. Beleszerettem egy gyönyörű fekete fiúba. Diák volt, akkor futószalagon gyártották nálunk a harmadik világba szánt diplomásokat. Ha őszinte vagyok magamhoz, én ragaszkodtam hozzá jobban. Kongói volt. Harminckét, negyvenkét foggal ragyogott a mosolya, és én elmentem vele Németországba. De elmentem volna akárhová. Nyolcvanháromban. Akkor harminc éves voltam, már nem gyerek. Németországban született meg a kisfiam, Serge.
– Milyen érzés egy újszülött fekete kisbaba fehér mamájának lenni?
– Különös boldogság. A néger kisbabák gyapjas hajúak, ha félvér, mint az enyémek is, inkább sápadtbarna a bőrük, később lettek feketék, majdnem olyan sötétek mint az apjuk. Hatalmas a szemük, gyönyörűek. Nekem négy fiam született, sajnos csak az első és a harmadik maradt életben. Ott van a fényképük a kórteremben az éjjeliszekrényemen. Nézd meg őket. De előre szaladtam a történetben. Németországban egyedül maradtunk a fiammal. Már elkészültem, hogy így élünk, kettesben, amikor egy nap bekopogtatott az apja és azt mondta, elviszi a fiát haza, Kongóba. Majd menjek utánuk én is. Így lett. Örültem, hogy a gyerekem nagy családba kerül, a férjemnek tizenkét testvére van, s vágytam én is szeretetre, közös életre. Aztán ahogy átléptem a határt, semmi nem úgy volt, ahogy elképzeltem. Úgy gondoltam, az afrikaiak jókedvű, táncoló, nevető emberek, szeretik egymást, szép ott az élet és vidám, és megérkezel, kiderül, hogy egyáltalán nem vidám az élet, kellemesebb ugyan a klíma, mint nálunk, mert meleg van, de meg kell küzdeni minden falat kenyérért, és az afrikai szokások rárakódnak mindenre. A törzsi szeretet és gyűlölet – mindent ez irányít. Máig így van. És mindent meghatároz a hagyomány. A tradíciók minden pillanatban élnek.
– Az jó is tud lenni.
– A legtöbb esetben igen. Az afrikaiak közt megdöbbentő a család és az öregek mélységes tisztelete. Ott elképzelhetetlen, hogy egy idős emberrel ne törődjenek, hogy elhagyják. Generációk élnek együtt, dédszülőktől a dédunokákig. Az anyósom tizenhárom gyereket nevelt fel. Nagyszerű asszony volt, mindenben ő döntött, ő mondta meg, csináljanak-e valamit vagy sem, vétójoga volt, és ez így van másutt is. Még akkor is az édesanya vagy az édesapa adja a végszót, ha a gyerekeik már rég családosak, őszül a hajuk, férjhez megy a gyerekük, azaz rég felnőttek. Nálunk így volt. Csodálatos teremtés volt Mama Caro, nem tudott ugyan se írni, se olvasni, de a nagy szívével mindig jelen volt, mindig segített. Ha érkezés volt a családban, vagyis ha kisbaba született, oda kellett vinni hozzá, ő fürösztötte meg először. Még idős korában sem tudta elképzelni az életét gyerekek nélkül, ezért állandóan volt körülötte egy tucat kisgyerek. Nekem az anyámat helyettesítette, ha ő nincs, lehet, hogy már nem is élnék. Azt mondta: – Anna, te fehér nő vagy, neked nem szabad megöregedni, nem szabad egyedül maradni Afrikában. Egyszer haza kell menned. Mama Caro, így hivtuk, Mama Carolin, rögtön elfogadott, a szívébe zárt, nagyon sajnált, soha nem a fiát védte, hanem engem. Amikor az agyvérzést kaptam, és félig megbénultam, ő már nagyon öreg volt, azt mondta, elérkezett az időd, menj haza. Mert a mi házasságunk akkor már rég nem létezett, poligámiában éltünk, a párom másik asszonyt hozott, odavalósit, pár évvel fiatalabbat, mint én. Nekik is születtek gyerekeik. A kongói alkotmányban ma is benne van, négy asszony lehet egy férfi társa. Három évig éltünk így, aztán elköltöztem, próbáltam egyedül élni. De nem ettől szenvedtem igazán.
Elhallgatott. Igazított magán, a háromlábú botot kereste, ott van-e a közelében. Aztán folytatta.
– Nem tudtam megszokni, hogy nincs semmiféle szabadságom. Idehaza értelmiségi munkakörben dolgoztam, terveim voltak, mi mindent lehet majd Afrikában csinálnom. Semmit sem lehetett. Ott voltam abban a nagy családban, hat-nyolc-tíz gyerek volt mindig körülöttünk, s mivel arrafelé nincs csengő, nincsenek zárt ajtók, bárki bejöhet, a vendégnek örülnek, legyen az felnőtt vagy gyerek – sokszor még többen voltunk. Ez egyébként sokat változtatott rajtam, s ezért hálás vagyok. Hogy a régi bezártságom, a büszkeségem lassan megtört. Elfogadom az embereket, természetes lett számomra a közösség, nyitottabb lettem, érzékeny, törődő. Meg is lep, hogy itt Pesten mennyire zártak az emberek. Mosolytalanok, nem törődnek igazán egymással. De azt, hogy a párom eljár, szórakozik, nem számol el semmivel, nem törődik se velem, se a gyerkekkel, én örökké otthon vagyok, nem számít a véleményem, nem számítanak a gondolataim, nincs olyan munkám, ami érdekelne, attól iszonyatosan szenvedtem. Mama Caro tört franciasággal mindig azt mondta: – Anna, itt ez így van.
– Ha rendben van a kapcsolatotok, talán másként alakul minden…
– De nem volt rendben. A gyerekeim voltak az egyetlen vigaszom, miattuk nem jöttem el. Megtanultam afrikaiul főzni, rendszerint kint főztünk faszénparázson az udvaron, emeltem a húszliteres fazekakat, beosztottuk, az főzött, aki otthon volt, s én voltam a legtöbbet otthon. Jóban kellett lenni az összes gyerekkel, mert ők sokat segítettek, a nagyok vigyáztak a kicsikre, kuktáskodtak, elszaladtak vásárolni. Az ételek, azok hiányoznak. Igen sok zöldséget esznek, sok halat, buja a vegetáció, ha kiöntesz a vízzel néhány paradicsommagot, néhány nap múlva már ott nőnek a kis palánták. A mangó potyog a fáról, van vadsóska, vadspenót, de ezernyi az ott honos zöldféle, szerettem a szakaszát, a manióka levelét, a coco-t, ami szintén zöldség, mogyorószósszal, sós hallal eszik. Nagyon gazdag ország, de a nép iszonyatosan szegény.
– Hogy tudtál eljönni?
– Évekig készültem rá. Ezt is ott tanultam. Hogy várni kell. Nem szabad azonnal akarni semmit. Várni, várni. Hát vártam. Gyűjtöttem valamennyi pénzt, és gyűjtöttem sokak segítségét. Mert se papírjaim, se kapcsolataim nincsenek. Budapesti szüleimtől még életükben elszakadtam, azóta meghaltak, nincs senkim idehaza. Februárban érkeztünk, strandpapucsban, nyári ruhában, üres táskával. Én tolószékben. A nagyobbik fiam velem jött, hozta a feleségét és a kisfiát. A kisebbik is jött volna, de az apja őt nem engedte. A magyar vámvizsgálatnál az egyik kisasszony elsírta magát, amikor meglátott minket. Én csak éjszaka sírtam. Amikor már nem látott senki. A félelemtől, hogy mi lesz velünk. Az érzéstől, hogy végre itthon vagyok. A tudattól, hogy beteg vagyok. Mennyit vártam erre… Hazajöttem, az egyetlen helyre, ahova még mehetek, mint ahogy a tékozló fiú is hazatért. Mert nem tehetett mást… Ha bajban vagy, az egész nagy világon egy hely marad neked. Hazamenni.
Frumen Annának és családjának jelenleg a Máltai Szeretetszolgálat segít. Egy szobát adnak és napi egyszeri élelmet. Ők intézték, hogy a kis Gladot szülei reggeltől délig egy bölcsődébe vihessék. Ott kap ebédet. Anna augusztus közepéig maradhat a kórházban. Jövedelmük nincs, kapcsolataik alkalmi ismeretségek. A fiatalok franciául beszélnek, magyarul még keveset értenek. Anna jól ír, beszél franciául, magyarul, bölcsészdiplomája van. S nagy akarata, kitartása, hogy újrakezdjen. Munka kellene, szállás. Lehetőség az életre.
Ezért írtam meg a történetüket. Hátha valaki meghallja… És gondolhatunk sok mindent, de nem ítélhetünk… Mert így vagy úgy, mindannyian tékozló fiúk vagyunk, akik jó lenne, ha előre tudnánk, hogy jó és rossz döntéseink sokszor egy életre szólnak. De lassan tanulunk. A magunk kárán. Keservesen.