A most következő levél írója ezerkilencszázhatvanban volt tizenhat éves. Akkor sűrű, göndör hajú, bogárfekete szemű, kígyótestű fiatal lány. Munkaköri besorolása szerint takarítónő a V-i építőipari vállalatnál. Most egy kisváros idősek otthonának vezetője. Könnyen elérzékenyülő, energikus ember. Fütyül a szabályzatra, számtalanszor előfordult, hogy bajba került fiatal lányokat fogadott be az otthonba. Ő tudja, miért. Történetét a V-i kórház szülészetén kezdi.
Csak mi ketten tudtunk róla
“Péter-Pál volt, aratás. Akkorra vártuk a gyereket. A vőlegényemet ősszel behívták katonának, már nem tudtunk összeházasodni. Nekem a korom miatt szülői beleegyezés kellett, de hogy terhes maradtam, nem is mertem szólni anyáméknak, messze voltak, az ország másik végén. A vőlegényemmel munkásszállón laktunk mind a ketten. Ő a kohászatiban, én az építőknél. Úgy gondoltuk, keresztelő után összeházasodunk. A katonaság persze rosszkor jött, sírtam is miatta, de Sanyi azt mondta, legalább túl leszünk rajta. A gyereket nagyon vártuk, a családból senki, csak mi ketten tudtunk róla.
Aznap reggel kezdődtek a fájások, szóltam a lányoknak, aztán jelentkeztem a kórházban. Ott tartottak mindjárt. A madám azt mondta, éjszaka meglesz a baba.
A négyes ágyon feküdtem, emlékszem jól, mert a hármasra egy sápadt fiatalasszonyt hoztak, fekete göndör haja hajszálra, mint az enyém, sóhajtott, remegő szájjal mondta, a hármas a szerencseszámom… Jött a műtősfiú, rakták át a kocsira rögtön, vitték a szülőszobára. Sokára hozták vissza. Aludt. A vörös Juli nővér, akinek jó szíve volt, de úgy tudott kiabálni, mint egy őrmester, most csöndben szitkozódott. “Hogy a tűz égessen meg minden lyukas zsákot! Ez a szerencsétlen fölment a padlásra a rossz zsákokért, hogy megfoltozza. Visszafele rosszul lépett, leesett a lépcsőn. Alig három hete volt vissza a babával. Hogy minek nagy hassal padlásra mászni…”
A feketehajú fiatalasszony kicsi lánya még megérte az estét. Kilenc felé jött az orvos, leült az ágya szélére. Azt mondta, olyan belső zúzódásai voltak, nem tudták megmenteni. Úgy könyörgött az anyja, végül megengedték, hogy megnézze, Juli nővér egyre csak lebeszélte, aztán mégis ő kísérte el. Amikor visszajöttek, halkan sírt, nem szólt semmit, lefeküdt, becsukta a szemét, mozgott a szája. Gondoltam, imádkozik.
Nekem már erősödtek a fájásaim, a madám megnézett, aztán értem küldött, mentem a szülőszobára. Mellettem a fiatalasszony nem nyitotta ki a szemét. Eddig nem féltem, nálunk a rokonságban sok gyerek volt, mindig született valahol valaki, de most a halott kisbaba emlékével rossz volt egyedül lenni. Egyre csak Sanyira gondoltam, hogy bár itt lehetne. Táviratozni is kéne, jutott az eszembe, megnéztem, ott van-e a címe a pénztárcámban. Ott volt.”
Erős légy, kislány…
“Éjjel égzengős, villámlós nyári vihar volt. A görcsök közt sokat fáztam. Lepedőt borítottak rám, kucorogtam alatta és Sanyira gondoltam. Nincs itt, mihez kezdek egyedül. Tizenhat éves voltam. Aztán hajnali háromkor megszültem a kislányom. Nagy fekete haja és finom rózsás bőre volt. A Rozália nevet diktáltam be, a nagymamám nevét. Bepólyálva még megmutatták, örültem, hogy túl vagyunk rajta, szép baba volt. De egyre csak fáztam. És féltem, magam sem tudom, mitől. A madám mondta, reggel majd a nővér segít feladni Sanyinak a táviratot.
Aznap éjjel sokan szültek, már világosodott, amikor visszakerültem a kórterembe. Féltem a szomszéd ágyra nézni. A feketehajú fiatalasszony nem aludt. Duzzadt volt a szeme, de nem sírt. Halkan kérdezte, mi lett? Kislány, mondtam, Rozika.
Reggel, amikor a babákat hozták, a szomszédomat átvitték egy másik kórterembe. Rozika nem volt a kocsin. Nem sokkal később értem jött a vörös Juli nővér. Szokatlanul csöndes volt megint. Belém karolt.
– Erős légy, kislány. Erős légy…
Ezt mondta. Nem tudtam mire vélni. Az orvosiba vittek. Leültettek. A madám is ott volt, kérdezte, mellre raktam-e már a babát. Mondtam, nem hozták be.
Akkor az orvos megkérdezte, hogy kicsodám nekem Gaál Sándor. Mondtam, hogy a vőlegényem. Akkor már nagyon féltem. És akkor megmondták. A honvédségtől a szállóra jött a távirat. Tegnapi dátummal. Az állt benne, hogy Gaál Sándor sorkatonai szolgálata teljesítése közben hősi halált halt.
Az jutott az eszembe, hogy lehet ilyen, aznap, amikor megszületett a lányunk, meghalt az apja. Huszonegy éves volt.
Azt hiszem, elájultam.”