Kockázatos volt behozni a mediterrán és később az ázsiai lakberendezési tárgyakat is, mert abszolút újdonságnak számítottak itthon. Nem térképeztem föl előre a piacot, nem tudhattam, hogy bejön-e az ötlet, megtérül-e a befektetésem, de ez kevésbé zavart, mintha beálltam volna a sorba. Ha lekoppintottam volna valamit, ami már jól megy, sok pénzt hoz másnak. Úgy gondolom, a tárgyakat egy életre veszik az emberek, ezért én csak a legjobb minőséget kínálom, azokat a darabokat, amelyeket az utolsó kiskanálig én választok ki, sokszor a legszélsőségesebb körülmények között, például Indonézia szigetein.
A beszerző munkát most már átadhatnám másnak, akkor nem kéne az esőerdők falvai között küzdenem egy-egy antik komódért, de úgy gondolom, ha más választ, elvész az általam kialakított egység. Úgyhogy inkább a férjemmel együtt már csak évente három-négy hetet rohangálunk a szakadó esőben, koszosan, lesült orral, bogaraktól kísérve. Alkudozom a falvak kereskedőivel, próbáljuk kivédeni a tolvajokat bár egyszer nem sikerült, és a férjem hiába üldözte fél órán át egy rizsföldön, nagyon sok pénzt vitt el tőlünk. Ez van, legközelebb jobban vigyázunk, de vállalom a kalandot, a kihívásokat, hiszen azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek, és ezt nem mindenki meri bevállalni.