“Veszélyesnek tûnt, de mindig erre vágytam”

Tóth Veronika

Emlékszem, ültem a nappaliban, a tévében ment a játék felhívása: egy lány Madonnát énekelt a zuhany alatt, anyukám pedig megkérdezte, miért nem jelentkezem. Először azt hittem, viccel. Teljesen esélytelennek éreztem magam, ám ő biztatott, ezért belevágtam.
– Melyik volt a legkeményebb pillanat?
– Az első meghallgatás. Egyébként is lámpalázas vagyok, akkor azonban annyira izgultam, alig jött ki hang a torkomon. Szerencsére a zsűritagok nagyon jó fejek voltak, oldották a feszültséget, Somát már akkor a szívembe zártam. De ez csak az első kaland volt, amit a műsornak köszönhetek, azóta is folyamatos „kalandtúra” az életem. Minden koncertet, interjút, szereplést külön kis kalandnak élek meg. Néhány napja kezdtük a lemezem felvételeit, ez is igazi élmény! Jó érzés belecsöppenni abba a világba, ahová mindig is vágytam, szinte hihetetlen, hogy egy stúdióban állok a mikrofon előtt, és a nekem írt dalokat énekelem.
– Mi jelent még kalandot az életedben?
– A kutyám, Boci! Csak nemrég vettem, nagy felelősség gazdának lenni! És nagy kihívás is! Boci egy jack russel terrier kölyök, a lehető legmozgékonyabb korszakában. Még nem teljesen szobatiszta, a legváratlanabb helyeken és pillanatokban találok „bombákat” a lakásban. Takaríthatok eleget. A fogai is most jönnek, mindent megrág, többek között a gazdi kezét. Sétálni naponta kétszer megyünk, ha a közelben van fellépésem, akkor oda is velem jön, egyébként a barátaim vigyáznak rá.

Kalandok – korhatár nélkül

Nem sokkal 1956 után, amikor először megnyíltak a határok, Jankó Olga azonnal vette a hátizsákját, és beutazta a környékbeli országokat. Majd amikor nyugat felé is szabaddá vált az út, nekiindult a világnak, és meg sem állt azóta. Eleinte utazási irodák szervezett útjaiból választott, aztán, ahogy ráérzett a szabadság ízére, egyre merészebbé vált.

– Ázsiát és Dél-Amerikát keresztül-kasul bebarangoltam – meséli –, négyszer jártam Indiában. Úgy gondoltam, addig kell ezekre a tájakra elutaznom, ameddig győzöm egészséggel és pénzzel, azután jöhet Európa. Bár a Selyemúton végigmenni, Új-Zélandra eljutni még mindig nagyon vágyom, igaz, már hetvennégy éves vagyok, de ez nem kifejezetten tart vissza. Szerencsém volt, mert találtam egy hasonló érdeklődési körű és vérmérsékletű útitársat. Anikóval egy erdélyi társasúton barátkoztunk össze, azután – egészen a legutóbbi időkig – közösen terveztük meg az útjainkat. Az ízlésünk, az anyagi lehetőségeink azonosak – ez nagyon fontos szempont –, a tempónk viszont már nem: ő még mindig nagyon fürge, én viszont lelassultam, úgyhogy szétváltak az útjaink.

Olga számára a Machu Picchu volt a legvarázslatosabb élmény, de talán India a legemlékezetesebb, az utolsó két alkalommal a Himalája ősi kolostoraiba is eljutottak, ahol annak idején Körösi Csoma Sándor is járt.
– Zordságában lenyűgöző természeti csoda az a vidék – a hegy tetejére épült kolostorok felé vezető úton rendszerint nem jár más, mint egy csapat elzavarhatatlan kóbor kutya. Arrafelé a koldusok a vidéki királyok, és mindenható úr az időjárás. Az ember megtanul alázattal viszonyulni hozzá, ha – hátán egy huszonkét kilós hátizsákkal – kétszer is megállítja a cél előtt. Igazi veszélyben sosem voltunk. A hegyi falvak lakói nagyon barátságosak, az eléggé gyakori vallási villongások a külföldieket nemigen érintik. Egyszer – a helybeliek tanácsára – hirtelenjében muzulmán asszonynak kellett öltöznünk, hogy ne keltsünk feltűnést a fanatikusan „Husszein! Hasszán!”-t üvöltöző, mellét döngető, föltüzelt férfitömegben. Mindezek ellenére szeretem ezt a vagabund életet. Akkor sem választanám az „ötcsillagos” életformát, ha az sokkal olcsóbb volna, jobb csapongani, magunknak megtervezni az úti állomásokat. Így mindig rajtunk múlik, sikerrel járunk-e.