Aranybabám

Udvaros Dorottya

Képzeljék el azt az összetéveszthetetlen női hangot, aminek hallatán megjelenik egy hihetetlenül kék szempár, egy pikáns arc, benne egy erős száj, és azt a szemtelen kijelentést teszi: “Én megszoktam, hogy enyém a főszerep.” Udvaros Dorottyával beszélgettem.

Nem vagyunk mi normálisak. Itt ülünk a szerkesztőségben egy kánikulai szombat délelőtt, Dorottya a falat díszítő régi címlapokat nézi.

– Tessék, a Barbara Streisand se nyitja ki a száját. És a Soma se. Miért mondta az az édes fotós, hogy félig nyílt szájjal mosolyogjak? Nekem az nem áll jól! A Julie Christie-nek könnyű, meg a Cindy Crawfordnak is! Nekik szép szájuk van, csücsöri. Nekem meg nincs szép szám. Azért csuktam be.
Rám néz. Helyesel magának. Bekapcsolom a magnót.

– Nem volt könnyű téged kiböjtölni. Monostorapáti, Révfülöp, Szeged, Budapest…

– Sri Lanka.

– Hú! Mikor?

– Két nap múlva.





– Ezért találkoztunk szombat délelőtt…?

– Igen, nincs idő. Izgatott vagyok és ideges. Megőrülök a csomagolástól. Rosszul csomagolok, ügyetlenül. Én nem tudok pikk-pakk egy óra alatt mindent összerakni, azt’ mehetünk. Halálosan görcsölök már előre.

– Az utolsó pillanatban pakolsz?

– Dehogy. Mindent összerakok, napokig tele van az ágy és a székek. Egy csomó hülyeséggel, a felét itthon kéne hagyni. Mindig így van, de nem okulok.

– Még van két napod…

– Hát ez az.

– Ma reggel a rádióban egy magatartáskutató azt fejtegette, hogy mi, emberek azzal, hogy elégedettek vagy éppen elégedetlenek vagyunk, a poklot mennyországgá, a mennyországot pokollá tudjuk változtatni. Te elégedett vagy?

– Jaj, nem. Én egy rombolós típus vagyok. Meggondolatlan. Ha elkap egy olyan hangulat, a következmények nem érdekelnek. Aztán persze bánom. Bár van ennek jó oldala is.

– Micsoda?

– A mi szakmánkhoz kell valamiféle vakmerőség. Ahhoz, hogy az ember belevágjon valami másba, olyasmibe, amit nem ismer, ahhoz kell a kalandor-alkat. Minden egyes újabb szerepbe, filmbe, játékba bele kell vetődni.





– Ezek szerint nem mérlegelsz?

– Hosszan mérlegelek, végül az első megérzésemre hallgatok. És nagy dérrel-dúrral cselekszem. Például jól döntöttem, amikor kezdő színésznő koromban Szolnokon, nem vállaltam el egy nagyszerű tévéfilmben egy nagyszerű munkát, maradtam a színházban, ahol egy kétmondatos szerepet próbáltam. Igaz, Ljubimov volt a rendező. Ennek aztán csodás következménye lett. Másfél hét múlva én voltam a főszereplő a darabban. És amikor a Nemzeti Színházhoz szerződtem, Ljubimov volt az első rendező. Polly szerepét kaptam a Háromgarasos operában

De katasztrofális döntésem volt, hogy az utolsó évben otthagytam az Új Színházat. Székely Gábor még meg akarta csinálni az Amphitriont Cserhalmi Gyurival meg velem – és akkor én elmentem a Bárka Színházba. Hogy ott szükség van rám. Soha nem bocsátom meg magamnak.