Sárga pólóján markáns, tolldíszes indiánfej díszeleg nagyjából olyan, amilyennek Winettou-t képzeltem gyermekkoromban az indián fej alatt pedig egy éberen fürkésző farkaskutya néz a szemembe.
| Kocsis Zoltán |
Tudod, hogy hol vettem? kérdezi kihívó kíváncsisággal. Még a fejét is kicsit oldalra biccenti, ahogy figyeli válaszomat.
Nem… Talán a józsefvárosi piacon, egy kínai árusnál?
Egy csudát! Nézd csak meg jobban! Ezt Új Mexikóban vásároltam, egy igazi indián asszonytól!
Ezek szerint sikerült némiképpen melléfognom! Nem mindegy, hogy egy kínai kereskedőtől a Maglódi úton, vagy Santa Fé ösvényeinek közelében egy igazi indiántól származik a póló. Ha a különbséget zongorázni tudnám, akkor Ránki Dezső lehetnék.
Még egy darabig zavartan habogok, ő megenyhülten int, és betessékel az irodájába, kérdezi, hogy kérek-e kávét. Persze, hogy kérek, érdekel, hogy vajon miként boldogul egy kávéfőzővel? Hát ezt nem tudom meg, mert szól, hogy rögtön intézkedik, és átsiet a szomszéd szobába. Ott maradok egyedül a titkárságon. Egy íróasztal, néhány szekrény, a falon két nagy plakát. Az egyik egy 1972-es kijevi koncerté, a másik a Nemzeti Filharmonikusok jövő évi programjáé. Amazon szocreálos csomagolópapírra nyomtatott vaskos betűk, közleményszerű felirat arról, hogy a híres, fiatal, magyar zongoraművész a városban ad Bach-Beethoven-Bartók koncertet. Az apró fénykép akár egy faliújságról is visszanézhetne. Dacos arc, eltökélten jövőbe meredő tekintet. Emerről a főzeneigazgató néz le: a plakátot betöltő, mívesen fotózott, bozontos ezüstfej, nyitott arc, rezignált mosoly, mágikus tekintet, huncut ajakbiggyesztés. Furcsa nézni a kettőt egymás mellett. Két világ, két korszak. Vajon melyik az igazi? Melyik a valódi Kocsis Zoltán? Érdekelne, ő hogyan gondolja?
Gyere be a szobámba szólal meg mögülem. Rögtön hozzák a kávét. Átmegyünk. Takaros kis helyiség. Precíz rend. Balra kerek asztal négy székkel, jobbra egy zongora, szemben a munkaasztal, az asztalon két számítógép, és számos csatlakozó kütyü. Soha nem értettem, hogy egy ilyen zabolátlan lelkű művészt, mint ő, miként tud ennyire rabul ejteni a technikai perfekció. Komputer, telefon, autó… Kezdem mondani, de közbevág. Valóban ez mind nagyon fontos dolog és mind érdekli. Főként az autó. Rengeteget autózik. Van, amikor egyhuzamban végigvezet egészen Koppenhágáig. Jeles pályatársának, Zimermannak persze keményebb dolga van, mert ő teherautón a zongoráját is magával viszi. Kérdezem tőle, hogy volna-e olyan zongora, amit szíve szerint cígölne magával? Hogyne, mondja, van otthon egy, ami számára a tökéletes hangszer. Lemezfelvételekre szokta is vinni, de koncertekre azért túlzottan nagy macera lenne.
Elmondom, milyen furcsa érzéseket váltott ki bennem az a két plakát a titkárságon, különösen így, egymás mellett.
Szerinted ez a két pali milyen viszonyban lenne egymással? A dacos, szikár ifjú, ezzel az őszülőhajú, pocakosodó, megállapodott úriemberrel?
Ó! Nagyon jóban. Nyilván örülne, hogy alapelveiből, abból a harcból, amit a rutinnal, a megalkuvásokkal szemben kezdett, semmit nem adott fel, büszke lenne arra is, hogy volt ereje megtenni a döntő lépést, és sikeres zongoristakarriert kockáztatva képes volt ténykedésének súlypontját a karmesterségre tenni.
Miért?
Eredendően mindig erre volt indíttatásom. Tanáraim olykor fel is rótták, hogy túlzottan zenekarszerűen zongorázom, holott én már akkor is zenekari hangzásokat hallottam. Talán, ha nem sulykolják annyian és annyiszor belém, hogy számomra a zongora jelenti az elhivatottságot, már hamarabb megtettem volna ezt a lépést.