Ezúttal mi teszteltük, mennyire bizalmatlanok az emberek, illetve beengednének-e minket ismeretlenül a lakásukba. Egy kollégánk a barátjával próbálta ki, vajon valóban olyan könnyű-e bejutni vadidegenekhez. Ártalmatlan hatást keltő szemüveg, nyakkendő, vászonnadrág. Fegyverük egy mappa, benne egy jól előkészített kérdőívvel, a magyar olvasási szokásokról. Most éppen kérdezőbiztosok.
Gazdasági újságtól jöttünk, felmérést készítünk a magyar olvasási szokásokról. A kitöltésért cserébe féléves előfizetést tudunk felajánlani
Anyu! Gyere!
A szőke, nyúlánk kamaszsrác már el is tűnt. Ajtó nyitva maradt. Anyuka egy perc múlva megérkezik. Ismét elmondjuk a bevezető két mondatot. Azonnal beenged.
Menjünk a szobába, ott nyugodtabbak a körülmények invitál be minket. A lakás hatalmas. Nem fényűző, de azért van benne házimozi-rendszer, hifi, képek. No meg egy kutya, kikötve. Szóval, mire válaszoljak? tér rögtön a lényegre vendéglátónk, aki cseppet sem feszélyezett.
Hadd mutatkozzam be ismét! mosolygok, és a barátommal előadjuk, mi is a látogatás igazi célja.
Engem nagyon könnyen ki lehetne rabolni. Sokszor tárva-nyitva van a lakásajtó, de a kapu biztonságos, túlságosan is. Tudom, vigyázni kellene, sok rémtörténetet hall az ember, de minket szerencsére még sosem raboltak ki. Persze, készítsen csak fényképet, használja a nevem, de kérem, a lakáscímet ne írja le, nem szeretném, ha bármilyen rabló kedvet kapna.
A legfurcsább, hogy nem ellenőrizte, valóban a Nők Lapja újságírója vagyok-e. Sőt, annyira tetszett neki a cikkötlet, hogy a végén még tippeket is adott: ki van otthon, hova érdemes becsengetni. Kérésünkre megmondta a ház közös képviselőjének a nevét (mi csak a monogramját írhatjuk ki): F. P.