Túl-élek
Ha az ember boldog, ha harmóniában van, akkor ez éppen azon látszik, hogy könnyedén képes a dolgokat a kellő helyre tenni az életében, megfelelően kezeli a gondokat és az örömöket. Sokkal nehezebb ezt az egyensúlyt mesterségesen létrehozni, vagyis önmagunkat a boldogságra való képesség állapotába lendíteni. Ezért van, hogy a magányos emberek sokszor menekülnek, életükben túl sok a “túl. Túl sokat dolgoznak, túl sokat esznek, túl sokat sportolnak, túl sokat vásárolnak vagy foglalkoznak a kutyájukkal, a lakásukkal. Vagy éppen túl keveset.
Az ember ugyanis olyan, hogy a hiányt valamivel mindenképpen be akarja tölteni. Sokszor álomképekkel, álmodozással. Mert sokkal egyszerűbb valami szebb jövőre vetni a tekintetünket, és egész egyszerűen átnézni a nem igazán látványos jelen felett.
Egyszer egy fiatal lánnyal beszélgettem, akinek a szülei egy kis lakást vettek, de ő nem önállóan akart élni, inkább valaki mással. Kétségbe volt esve, hogy miért is nem talált még férjet, csak erre tudott koncentrálni. A lakásnak sem tudott örülni, ímmel-ámmal döntött a falak színéről, azt érzékeltette, hogy ez úgyis csak átmeneti állapot. Kár nagyobb összeget költeni a felújításra, húzódozott, hiszen két embernek ez a kis garzon úgyis kicsi lesz… Pedig hát egyelőre csak egy emberről volt szó.
Nagyon sokan élnek a jövőnek igazolja Medveczky Kata. A múltból sok mindent hozunk magunkkal, azzal dolgunk is van, azt is tudjuk, hogy valamilyen jövő vár ránk, de soha ne feledjük, hogy a jelenben élünk! És ha nem éljük át az adott pillanatokat a lehető legteljesebben, a legnagyobb odaadással, figyelemmel, akkor előfordulhat, hogy nem a valóságban élünk. Az lesz fontos, ami után vágyunk, amit remélünk, és úgy éljük le az életünket, hogy nem élünk igazán. Bizonyos értelemben rá kell magunkat szorítani arra, hogy kinyissuk ennek a belső, jól elzárt világnak a kapuját, és ha találkozunk valakivel, bárkivel, akkor igenis nagyon figyeljünk rá, adjuk át magunkat a találkozásnak, ne a saját gondolataink uraljanak el mindent! Ugyanígy nyissuk meg magunkat a tevékenységek felé, mindenben, amit csinálunk, igyekezzünk minél nagyobb odaadással részt venni! Azt szokták mondani, hogy ez a nyitottság, kiegyensúlyozottság kisugárzik, mások számára hívogató lesz, és hiába tűnik ez közhelynek, valóban így van. Aki változtatni akar ilyen irányban az életén, az jó, ha efelé indul.
Öröklakás
Mesélek egy másik történetet egy másik lányról és egy másik lakásról. Ez a lány talán valamivel idősebb az előbb említettnél, de ő is új otthont keres. Azt mondja, nem akar a harmadik emeletnél feljebb költözni, és két szobánál sem szeretne többet. Mert, magyarázza, most még ugyan felszalad akárhány emeletet, de mi lesz tizenöt-húsz év múlva? No és a rezsi. Amit most nem gond kifizetni, sokfelé dolgozik, elég jól keres, de később már csak szűkülnek a lehetőségei, jönnek a jól képzett fiatalok, ő egyre kevesebbet bír majd, ám az állandó költségek akkor is fennállnak, bizony erre is gondolnia kell.
Tulajdonképpen igen. Bár talán arra is gondolhatna, hogy ha ő ilyen látványosan az egyedüllétre rendezkedik be a lakásában, akkor egyedül is marad. Pedig biztosan reménykedik még abban, hátha másképpen lesz, de hinni már alig hisz benne, tenni meg semmit sem tesz érte.
Két nő, két történet, két véglet. Az egyik semmit sem akar elfogadni a jelenből, a másik meg annyira fél a bizonytalanságtól, a fájdalomtól, a remények után szerinte törvényszerűen következő csalódástól, hogy minden hokedlit odaszögezne, ahol az van, és egyre több állandó szokással, szertartással szeretné nagyobb biztonságban érezni magát.
A filmekben mindkét nő életében történne valami dráma(?), amitől megráznák magukat, hazamennének az ilyen-olyan otthonukba, megvilágosultan körbenéznének, kidobnák az önsegítő könyveiket, az egyik lelkesen pirosra festené a falat, a másik meg felfeszítené a hokedlit a padlóról. Aztán még a film vége előtt megjelenne életükben a jól megérdemelt boldogság. Persze tudjuk, az ilyen filmeket éppen azoknak készítik, akiknek élete jelenleg a következő főcím alatt fut: Fordulatra várva.