Hiszti-Kriszti
Egy kép éltetett bennünket is éveken át veszi át a szót a frissházas, harminckét éves Kriszta , ülünk a közös otthonunk teraszán, és reggelizünk. Sokat kellett várnunk, hogy ez az álom valóra váljon. Addig hol itt aludtunk, hol ott, mindketten kicsit idegenként mozogtunk a másik lakásában, ahol előttünk természetesen más nők és férfiak is megfordultak. Fél éve összeházasodtunk, és végre rátaláltunk egy csendes utcában lévő, nagyteraszos, sokszobás lakásra is, amelyet a kettő árából meg tudtunk venni. Óriási öröm volt berendezni, együtt válogattuk a képeket, a bútorokat.
Amikor kész lett, és felhőtlenül élvezhettük volna, jöttek a problémák. Főleg én problémáztam. A párom orvos, általában késő estig dolgozik a magánrendelőjében oké, ezt eddig is tudtam, de eddig nem magányosan vártam rá. Az első hónapokban a rendezgetéssel, a lakás csinosítgatásával elfoglaltam magam munka után. Aztán egyre rosszabbul viseltem, hogy keveset látjuk egymást, pedig többet voltunk együtt, mint előtte! Jól behergeltem magam este nyolctól tizenegyig, amíg haza nem ért szegény, aztán elkezdtem hisztizni. Hol voltál, nem hiszem el, hogy a betegeid fontosabbak, mint én, biztos valami nőhöz jársz, ugye? Ilyen és ehhez hasonló hülyeségeket vágtam a fejéhez, ahelyett, hogy örültem volna neki. Ezt hetente háromszor eljátszottam, ennek következtében egy hónap múlva már inkább haza sem jött, a rendelőjében aludt, én meg otthon zokogtam.
Aztán magamhoz tértem. Beláttam, hogy teljesen megbolondultam. Bocsánatot kértem, és leültünk, átbeszéltük a kapcsolatunkat. Megegyeztünk, hogy rettenetesen szeretjük egymást, de neki ilyen a munkája, ezen nem tud változtatni. Azt mondta, hosszú távon talán még jól is jön, hogy nem lógunk egymás nyakán, így majd mindig vágyunk a másikra. Én átszerveztem a teendőimet, esténként mindent megcsinálok, így a hétvégéim teljesen szabadok, akkor csak egymással foglalkozunk. Nekem ez még mindig picit kevés, de már belenyugodtam.
Közelharc a konyhában
Szerintem is őrjítő, ha egy férj állandóan későn jön haza folytatja a huszonhét éves Nóri. Az én Krisztiánom hatalmas programszervező, ezt imádom is benne. De néha elfelejt szólni, hogy programot szervezett nélkülem. A házasságunk elején egy éve megegyeztünk, hogy mi nem fogjuk egymást korlátozni, lehet bulizni a másik nélkül is, lehet szabad estéket szervezni.
Én maximum a barátnőimmel mentem el párszor moziba, bezzeg ő, szinte minden este úszni megy, sörözni, vagy sokáig dolgozik. Eleinte komolyan vettem a háziasszonyi teendőket, mindennap főztem valami finomságot, amit rendszerint dobhattam ki! Ott halmozódott az étel a hűtőben, mert az én kincsem pizzát rendelt a munkahelyére, vagy már evett a barátaival.
Aztán a másik, hogy amikor hazaérek, fél órát pakolok utána, míg normál állapotba kerül a lakás. Én a rendet szeretem, ő a tisztaságot, én viszont utálok takarítani. Nem tehetek róla, megfájdul tőle a fejem. Mindketten elég robbanékonyak vagyunk, úgyhogy a legapróbb dolgokon össze tudunk veszni. Hú, egyszer tényleg nagyon felidegesítettem magam, és a fejére borítottam egy tányér levest, cserébe ő egy óvatlan pillanatban lefröcskölt a zuhannyal. Erre elkezdtem összepakolni a cuccomat, de mivel a legjobb a barátnőm vidéken volt, a szüleimhez pedig nem akartam visszaszaladni, maradtam. Mégiscsak mellette szeretném leélni az életem, nem rohanhatok el, ha bármi gond adódik. Arra gondoltam, hogy mi most már egy csapat vagyunk, nem egymás ellen küzdünk, hanem egymásért, a közös életünkért. Ezt el is mondtam neki, remélem, megértette, hiszen neki is változnia kell ahhoz, hogy a köztünk lévő szeretet, szerelem változatlan maradjon.