Házaspárbaj friss házasoknak

Ha nem engedi, hogy a tévé előtt szundikáljon, és vacsorára melegételt kér. Ja, és most mondta, hogy egyébként áthívta a barátait pókerezni – hát lehet ezt hisztizés nélkül bírni?

– Nem! – válaszolnak kórusban a lányok. Lányok? Andrea, Kriszta és Nóri huszonöt-harmincöt év közötti férjes asszonyok, akik egy éve “harcolnak” a házasság intézményével. Illetve azzal a pasival, akit életre szóló társuknak választottak. Közülük van, aki megadta magát, van, aki békét kötött.

Ágyúgolyó vacsorára

– Már áprilisban kész volt a lakásunk, de csak októberben, az esküvőnk után költözhettünk be – kezdi a huszonöt éves Andrea –, ugyanis az anyukám nem engedte, hogy Gáborral éljek, amíg nem vesz el feleségül. Ez valóban furcsán hangzik, főleg, hogy nem ötven éve, vidéken történt, hanem tavaly, a fővárosban! Nem lázadoztam, bár nagyon fájt a szívem: ott állt üresen az a gyönyörű lakás, amelyben végre elkezdhettük volna a közös életünket. Négy éve jártunk, egy munkahelyen dolgoztunk, úgyhogy ismertük egymást eléggé, nem hittük, hogy nagy meglepetések várnak majd ránk az összeköltözés, a házasság után. Mégis volt ordibálás, sírás, tányértörés – ahogy az már lenni szokott.





Kezdjük a tányéroknál! Én, mint friss, igyekvő háziasszony, hoztam a nagymamámtól örökölt tányérjaimat, evőeszközeimet, hogy berendezzem az üres konyhámat. Amikor a férjem meglátta ezeket a – valóban nem a legújabb design szerint készült – darabokat, rosszul lett. Kijelentette, hogy ilyen ronda készletet ő még nem látott, és ebből képtelen enni. Na, ezen rögtön összevesztünk. Én könnyek között kiabáltam, hogy ha annyi felesleges pénze van, akkor menjen, és vegyen másikat, de úgy emlékszem, inkább a felvett hitel részleteire kellene spórolnunk, ráadásul, hogy meri bántani az én szeretett nagyikámat, érzéketlen állat! Amikor ezen túltettük magunkat, megállapította, hogy a ruháim felét ki sem kell szednem a zsákból, visszük azonnal a szegényeknek. Mivel eddig nem laktunk együtt, vagy a randevúkon, vagy a munkahelyünkön találkoztunk, tehát nem láttuk egymást mackóban, otthoni cuccban. A gondolat, hogy kinyúlt trikókban és foltos nadrágokban járok, sokkolta az uramat, azóta is csinosabban öltözve takarítok, mint bármelyik barátnőm. Kellemes meglepetés volt viszont, hogy míg én abszolút nem konyítottam a házimunkához, ő kifejezetten házias volt. Mosott, vasalt, mosogatott, sőt, kiderült, hogy rendmániás. Addig nem feküdhettem le, amíg nem pakoltam el a konyhában, amíg nem volt rend a lakásban – de becsületére váljék, ebben mindig segített és segít ma is.

Viszont főzni egyikünk sem tud. Én kétnaponta próbálkozom valamivel, így született meg a lábszagú és spenótszínű tökfőzelék, illetve az ágyúgolyó keménységű szilvás gombóc. Nos, emiatt az én éhes drágám hetente többször hazaszalad az anyukájához, míg én büszkén és magányosan vajas kenyeret eszem otthon. Ellenben, Gábor sosem járkál el a haverjaival, nem akar sörrel a kezében meccset nézni esténként, és az első hetekben mindennap egy kis csokor virággal állított haza, amitől persze a nyakába borultam, mert ilyen férje senki másnak nincs. Az összecsiszolódás rémségei mellett, azt is el kell mondanom, mennyire jó megélni azt, hogy együtt megyünk haza! Óriási megkönnyebbülés, hogy nem kell elválnunk esténként, hanem hazamehetünk a mi kis darázsfészkünkbe.

>> Itt következik a cikk II. része!