Tanár úr, a maga szíve sose fáj?

V. Kulcsár Ildikó | 2004. Szeptember 08.
Az elején vagyunk. Még világít a diákok napbarnított bõre a fehér falak között, nyoma sincs a fáradtságnak, a folyosókon visszhangzik a nevetés...







Lázár Tibor, a Szent István Gimnázium fiatal igazgatója, meg a diákok
De vajon hogy érzik magukat ilyenkor, premier idején Gárdonyi “lámpásai”? A közel száznyolcvannégyezer pedagógus… Izgatottak, vibrálóak, mint a jó színészek? Nemtörődömök, mint a ripacsok? Vagy félnek, mint a zsarnok-rendező keze között vergődő tehetségek?

Feltűnt már önöknek, hogy a tanárokat általában hivatalos, “se hideg, se meleg” tévéműsorokban, cikkekben szerepeltetik? Miközben a baráti társaságokban, a bulikon, a munkahelyeken a szülők (a diákok) érzelmektől fűtötten – rajongva vagy elvakult gyűlölettel – beszélnek róluk? Oly sokat hallottam már magánbeszélgetésekben azt a felületes megállapítást, miszerint az iskolákból elszöktek az “igazi pedagógusok”, és ma már csak a “maradék” vállalja e kevés erkölcsi és anyagi megbecsüléssel járó munkát, hogy most, a tanév elején tudatosan kerestem fel olyan “igazi pedagógusokat”, akik nem piedesztálról néznek le ránk, akik őszintén, szépítés nélkül mesélnek a munkájukról, önmagukról.

Széllel szemben nem lehet?
 





Horváth Eszter, általános iskolai magyartanár

– Te tényleg arra vagy kíváncsi, hogy érzem magam a tanév elején? Nahát! Ezt még soha nem kérdezték tőlem a több mint húszéves pályafutásom alatt… – néz rám csodálkozva Horváth Eszter, egy színvonalas pesterzsébeti általános iskola magyartanára…

Lelkesen bólogatok, mire ő nevetni kezd:

– Valószínűleg bolond vagyok, de lámpalázam van! Annyi újdonság vár rám (ránk), oly sok minden változik megint…

– Izgulsz? Te? A magyar-munkaközösség vezetőjeként, számtalan bemutató tanítás sikeres levezénylőjeként?

Eszter tekintete komollyá válik:

– Elmesélem egy tavalyi élményemet, máig sem tudtam feldolgozni… Év végén a nyolcadikosaimmal fogalmazást írattam a jövőjükről. Hogyan képzelik el magukat jó néhány évvel később… Azt még lenyeltem valahogy, hogy a többség “gazdag ember lesz” (mindegy, mi módon, milyen munkával, csak gazdag…)! Igen, ezt megemésztettem, hiszen tényleg klassz, ha az embernek sok a pénze… És miért lenne különb a tizennégy évesek értékrendje, mint a felnőtt világé? Jelzem, azt csak két-három gyerek említette, hogy boldog családja lesz… Furcsa, nem? Ám akkor összeomlottam, amikor az egyik – általam a jók közé sorolt! – kislány kifejtette, hogy ő ValóVilág-szereplő lesz. Miután lehiggadtam, megkérdeztem tőle (tőlük), miért jó egy valóságshow szereplőjének. A következő érveket hallottam: nem kell dolgozni, van kaja, pia, jó ruhák, pasik (lányok…), és pénzt lehet nyerni! Sokat beszélgettem velük erről – tán beléjük szuggeráltam valamit a gondolkodásmódomból –, de az irományaikat bizony eltettem. Tudod, miért? Mert lenyomat a jelen erkölcsi színvonaláról… Ha mindez eszembe jut, akkor rossz perceimben úgy érzem, széllel szemben nemigen lehet… Hogyan közvetítsem a tudás, a szorgalom fontosságát, az emberi tartás értékét, amikor az új “bálvány”: a munka nélkül sok pénzt kereső léhűtő? Persze jobb perceimben arra gondolok, hogy épp ezért fontos a munkám! Valamiféle ellensúlyt, más mintát kell nyújtani… Ezért adom meg a szülőknek az otthoni telefonszámomat, ezért hívom fel őket rögtön, ha valami furcsát észlelek a kamasz gyerekükön, ezért mondogatja a párom, hogy legalább szombat-vasárnap kapcsolj ki… Nem tudok!

– Ő hogy viseli a megszállottságodat?

– Nyáron remekül – nevet Eszter –, tanév közben rosszabbul. Sokat aggódik értem, velem. Én hazaviszem a gondjaimat. A párom tudja, mennyit dühöngtem (sok kollégámmal együtt), amikor kiderült, hogy az óraszám-csökkentéssel nincs arányban a tananyag csökkentése. Azaz rövidebb idő alatt kell megtanítani a hatalmas anyagot… És a sok-sok előírás, kötelező adminisztráció, elkapkodott oktatáspolitikai döntés!

– Eszter, te nem szorongsz, hanem mérgelődsz!

A válasz megint egészséges nevetés:

– Mert még friss vagyok! Remélem, megérted – folytatja komolyan –, hogy számomra fontos a szabadság. Hiszen a tanári munka alkotás. Amelyet nem kellene megkötni előírásokkal (hány témazáró dolgozatot írass stb.), mert a sok szabály elveszi az alkotás örömét. Én bizony olyan bolond vagyok, hogy még ma is azt mondom – különösen ilyenkor, év elején –, hogy nincs ennél szebb, alkotóbb pálya a világon!

>> Itt következik a cikk II. része!

Exit mobile version