A huszonévesek rugalmassága…

Sipos Zoltán

– Azokat a lányokat nemigen tudom elviselni, akik számára a társ csak díszlet – jelenti ki a huszonöt éves Sipos Zoltán. – Akik úgy jönnek-mennek az életben, mintha forgatáson lennének, akik mellé azért kell egy „segédszínész” (egy férfi), hogy ők még fényesebben ragyoghassanak. Nincsenek ám kevesen! Ők azok, akik a reklámokra akarnak hasonlítani, akiknek a külső mindennél fontosabb, és bizony azok is ők, akik talán soha nem találnak tartalmas kapcsolatra.

Hallgatom a fiú szigorú szavait, és eszembe jut néhány idősebb férfiismerősöm. Szerintük a harmincasokat, negyveneseket, ötveneseket kell faggatnom a nőkről, mert nekik még vannak nőideáljaik. Miközben a fiatalok alig-alig vágynak biztos-komoly párra, felelősséggel (is) járó szerelemre, és nem akarnak házasodni.

– Én vagyok az élő cáfolat e teóriára! – mondja Zoli nevetve. – Két hónap múlva lesz az esküvőm! Én rátaláltam arra a lányra, akivel leélem majd az életemet, tehát fiatal korom ellenére is pontosan tudom, hogy milyen az a nő, akivel élni (is) lehet.

– Milyen?

– Számomra az a legfontosabb, hogy egyéniség. Önálló, határozott, vagány, van véleménye a világról, a körülöttünk élő emberekről. Jó vele beszélgetni, remek a humora – számomra nagyon fontos, hogy tudjunk együtt nevetni! –, okos, őszinte, tiszta szívű. Utálja a közhelyeket, a féligazságokat, nehezen meggyőzhető, de mindezzel együtt nőies, és ha akar, nagyon kedves tud lenni.

– Melyik a legvonzóbb női tulajdonság?

– Az őszinteség! Ezért kétszer állt sorba a kedvesem… Azt tapasztalom, hogy a társat kereső kortársaim – a leginkább nagyképűek is keresik ám a párjukat! – általában vastag (néha már levakarhatatlan) álarcot viselnek. Lehet, hogy a korábbi csalódások miatt, lehet, csak azért, mert bizalmatlanok, vagy mert úgy érzik, hogy álarcban többnek látszanak… Pedig nem érdemes! Például a korombeliek jó része próbálkozik a netes párkereséssel. Regényeket lehetne írni arról, hogy mennyien „fényezik” magukat a levelekben! Minek? Úgyis kiderül az igazság.

– Nem mondták önnek, hogy korán házasodik?

– Nem mondták, és egyáltalán nincs korán. Akik túl sokáig élnek egyedül, valahogy rigolyássá, önzővé válnak. Ezért merem tanácsolni a kortársaimnak, hogy ne várjanak sokáig, mert aztán „rájuk csontosodik” az egyedüllét. Ha a huszonéveink közepén kerülünk össze, akkor mindketten rugalmasabbak vagyunk, könnyebben összeszokunk. Nem titok, hogy pár hónapja már együtt élek a kedvesemmel – hozzászoktunk ahhoz, hogy az otthoni munkákat meg kell osztani, megtapasztaltuk, hogy miféle varázslatokkal lehet a pénzünket beosztani –, és ez idő alatt még biztosabb lettem abban, hogy ő az igazi. Ma már nemcsak szerelmes vagyok, nemcsak szépnek tartom, de becsülöm is. Ez pedig mindennél fontosabb!