Amikor 1995-ben nyugdíjaztak, eszem ágában sem volt abbahagyni a munkát mondja az anyós, Horváth Antalné, Gabi néni. Akkoriban vettük ezt a házat, a férjemet is kényszernyugdíjazták, így jött az ötlet, hogy hozzunk létre egy magánóvodát. A férjem a gazdasági ügyeket intézte, a könyvelést, ügyintézést, beszerzéseket, én vittem a pedagógiai vonalat. Már nyugdíjazásom előtt sem értettem egyet az akkori óvodai élet szervezeti kereteivel. Hitvallásom egyik alappillére: az a meggyőződésem hogy az óvodáskorú gyermekeknek 3-7 éveseknek egy csoportban, testvérekkel együtt kell nevelődniük. Természetben, természetesen hirdeti programunk. Itt, a saját óvodámban meg tudtam valósítani ezeket az elképzeléseimet. Kidolgoztam egy programot, hogyan lehet a kicsiket lekötni, míg a nagyokat az iskolai életmódra készítjük fel. Számomra az a legfontosabb, hogy a gyerekek megtanuljanak szabadon, önfeledten játszani, célunk hogy a játékos éveket megvédjük. Emellett tiszteletben tartjuk, hogy minden gyerek önálló egyéniség, kiemelten kezeljük a másság elfogadását is. A lányom, Gabika Down-kóros, ezért tudom, mennyire nehéz a fogyatékkal élők helyzete. Minden évben egy fogyatékkal élőt tudunk vállalni, nagyon szépen befogadják a gyerekek őket.
Sajnos, öt évvel ezelőtt a fiam és Blanka esküvője után pár hónappal egy födrengésszerű tragédia alapjaiban rázta meg az életünket: férjem váratlanul meghalt folytatja Gabi néni. Egyedül maradtam az óvoda minden gondjával. Éppen megkezdtünk egy tanévet, nem zárhattunk be. Mi lesz tovább? Már korábban melengettem a gondolatot, hogy ha egyszer belefáradok, szívesen átadom Blankának az óvodát.
Nagyon jólesett, hogy Gabi néni felajánlotta ezt a lehetőséget nekem veszi át a szót Blanka, de mindig úgy gondoltam az óvodára, mint valami nagyon távoli lehetőségre. Majd egyszer, ha már szültem de a tragédia mindent felgyorsított. Láttuk a férjemmel, hogy édesanyja ezt egyedül nem bírja, nincs, aki a gazdasági ügyeket intézze. Nehéz döntés volt, hiszen máshol volt állásom, szerettem volna még körülnézni a világban. Sok álmatlan, átbeszélt éjszaka után mondtam végül is igent. A meglévő tanítói diplomám mellé meg kellett szereznem az óvónői képesítést is. Nagyon szokatlan volt minden: addig a tanítási gyakorlaton padban ülő, illedelmesen viselkedő gyerekekkel találkoztam. Itt pedig mintha Bábel tornyába érkeztem volna: 25 gyerek szerteszét a szobában, sokfelé kellett figyelnem. Mit mondjak? Voltak mélypontjaim, amikor azt gondoltam, hogy feladom. De amikor az első ölelést, az első jó szót kaptam, minden helyreállt, láttam, hogy a gyerekek önzetlenül, feltétel nélkül tudnak szeretni. Gabi néni sok felelősséget is átadott nekem az óvoda vezetésével, aminek igyekszem is megfelelni. Szeretném, hogy a sok magánóvoda között a legjobbak legyünk: idén májusban elnyertük a minősített óvoda címet, amit az országban sem sokan nyertek el, itt Gödöllőn pedig csak mi. És a kezdeti neheztelés után a szüleim is elfogadták, hogy ezt a pályát választottam, sőt büszkék rám, ahogy látják, milyen szépen fejlődik az óvoda, amiben most már nekem is részem van.