Elmentem mellettük utcákon, tereken, aluljárókban százszor, volt, hogy adtam, ha kéznél volt egy százas, de ha nem, ilyenkor jön a gyors bocsdenincsen. Miért is érdekelne? Piára, drogra költik úgyis, meg aztán tart tőlük az ember, ki tudja, mifélék, mire képesek, ha… Tényleg: mifélék?!
Tizenegy év, heroinnal
Ezen a kedd délelőttön is ott üldögélnek dülöngélnek néhányan a szokott aszfaltdarabon, az újságosstand mellett. Most csak cigit kér (vajon ma hányadszor?) egy rutinmondattal a lyukas pólós, zöldszemű srác, a szájában mintha összegabalyodnának a szavak. Pedig látszik, amennyire lehet, összeszedi magát, amikor a járókelőkhöz reménybeli kenyéradóihoz szól. Cigi híján egy ötszázast nyomok a kezébe (gyarlón azt gondolom, ezzel meg is vettem őket). Melléjük guggolok, és bele a közepébe: Egy riportot szeretnék rólatok…
Mindenki éberségéhez mérten felbolydul, kinyílnak a szemek, érződik, ritka pillanat ez: valaki a külső világból beszélgetni akar… Na majd én megmutatom, mi van itt!… Mityó, add ide a bökőt! nevet eltorzult arccal a piercinges. Egy másik is közeledik, a kapucnimat kezdi igazgatni, de egy harmadik már löki is el őket: Hagyjad má, Sördög! …Te meg ne félj, te lány, nem bántanak… Egyedül egy hosszú hajú, beesett arcú srác nem mozdul, szinte föl sem néz a rajzolásból (egy megviselt katonai hátizsákot dekorál elmélyülten) És mennyiért érdekel egy tizenegy éve heroinista sztorija? kérdezi végül vontatottan. Én beszélgetek veled! hadarja a zsíroshajú, csodálkozó tekintetű Sördög, és máris tíz centiről ömlenek az arcomba az alkoholszagú, nehezen kivehető mondatok, percekig, egy levegőre: szóval meg kell figyelnem a forgalmat, megszámolni, ellenőrizni, betartják-e a római jogot… csinálom egész nap, a nővéremnek meg jönnie kéne látogatni, ide, de már megint nem jött…
A piercinges csak mosolyog, megveregeti a haver vállát: Sördög az életét is odaadná mindenkiért, csak egy kicsit bolond szegény. Szétszipuzta az agyát. De szeretjük. Szőke fiú (Szöcskének szólítják) pattan fel hirtelen eddig úgy feküdt a földön, mintha nem is lenne magánál: Velem miért nem beszélgetsz?! Most látom, milyen helyes az arca, gyönyörű zöldek (de vérben forognak) a szemei, az első két foga hiányzik, valami friss ügy lehet… Egyre dühösebb, már kiabál velem, nem is tudom mit, mert mostanra szinte futva menekülök előle a Széna téren. Aztán én szabadkozom, ő megnyugszik, és beszél: neki is nehezen forog a nyelve, a hangja sírós, imbolyogva gesztikulál. Az anyukájáról mesél, akitől a világon a legtöbbet kapta, de meghalt, most ott a nagy ház Cinkotán, oda járnak néha az itteni haverok fürödni, ad nekik tiszta ruhát, segít, ahogy tud, de mégis az utcán érzi jól magát: Szeretem az én barátaimat… mutat a sarok felé bizonytalanul. – Te szoktál imádkozni?” Aztán csak legyint: mindegy, ez van. Kösz, hogy dumáltunk… És ne haragudj, ha megijesztettelek az előbb… – tartja a tenyerét. Belecsapok. – Ne így! Így…: egy pillanatra összefonjuk a kisujjunkat, és szent a béke.
Ezalatt a többiek mintha felszívódtak volna…