Zámbó Jimmy és a görög istenek

Ómolnár Miklós

– A sztárkultusz egyidős az emberiséggel – mondja Ómolnár Miklós. – Ha azt mondom, Ariadné, mindenki a fonalra gondol. Urambocsá’, a vallási mítoszokat is ide lehet sorolni. Ha a felvilágosodás óta Isten valóban halott, akkor a modern sztárkultusz nem más, mint Isten-pótlék. A sztárok azok, akiknek érdekesek a történetei, akik hegyi beszédet mondanak, akikre példaként vagy viszonyítási alapként tekintenek. Más kérdés, hogy a mítoszok világa ma a tömegtermelés része lett. Ma a sztárokat előállítják, használják, majd a használat után időnként el is hajítják.

– Nem igaz, hogy mindenkiből sztárt lehet csinálni! A kulcsszó: az „azonosulási felület”. Ahhoz, hogy valakit tartósan „mítoszszereplőként” lehessen eladni, ahhoz az életének, személyiségének, a róla kialakított képnek olyan elemeket kell tartalmaznia, amelyekkel a hétköznapi emberek össze tudják vetni a sorsukat. Nem véletlen, hogy a legnagyobb mítoszok eseményei hétköznapi történések: gyerekek születnek, mindenféle nőket rabolnak el, az Olümposz tetején Héra és Zeusz marják egymást – szinte szappanoperát játszanak. Abból lehet sztárt csinálni, akit szeretni lehet. A Jimmyk, az Elvis Presley-k, a Beatles azért voltak népszerűek, mert ők voltak a mi kutyánk kölykei: a teherautósofőr, a nyírségi csávó, a liverpooli melósgyerekek. Származásukban, viselkedésükben, stílusukban egyek voltak a tömeggel.

A világban pillanatnyilag hiány van totális, nagy sztárokból. A Michael Jackson-sztori a végkifejlet felé tart, Elvis halott, a Beatles a múlté… Madonnát leszámítva nincs szupersztár a piacon. Ugyanígy van Magyarországon is, bár szorgos menedzserek hada próbálkozik a megtalálásukkal. De minden iparszerű jellege ellenére szupersztárnak születni kell. Ha hiányzik az alapanyag, nem megy. „Senkiből” nem lehet „Valakit” csinálni.

– Azt gondolom, hogy mi, az írott sajtó képviselői, „hullarablók” vagyunk. A kereskedelmi tévék farvizén halászgatunk. A sztárokat nem mi „szüljük”, hanem a televízió. A sztár tömeges ismertséget élvező arc, és ezt csak a tévé tudja megadni, hiába tesznek valakit hússzor egy újság címlapjára. Így van a nagyvárosokban, vagy csak értelmiség által nézett televíziók szereplőivel is. Nevetséges volt látni, hogyan futtatták Dr. Csernust, aztán kenyéradó gazdája elcsapta a televíziótól, merthogy alacsony maradt a nézettsége. A nézők három és fél százaléka követte a műsort – ennek a fele médiamunkás volt, mert az ő szájuk íze szerint készült a pszichoshow. Az újságírók farkasvakságot kaptak: azt hitték, hogy sztár, címlapot csináltak belőle. A másik ilyen tévedés Anettka. Száz ember közül jó, ha tizenöt-húsz látta már képernyőn. Mert csak a nagyvárosokban látható a Budapest Tévé, csak ott lehet röhögni rajta. Hiányzik az alapelem, a tömeges ismertség.